Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Molnár Vilmos: A legelső stáció
Feketék voltak az asszonyok ruhái, és feketék voltak a kendőik is, amiket fejükre kötöttek. Lábaikon ormótlan, súlyos bakancsok dísztelenkedtek. Azok húznak fel ilyent, akik igen nehéz útra indulnak, s a hazatérés ideje még a távoli homályba vész. Az asszonyok komor arcán eltökéltség látszott, s valami nagy-nagy akarás. Öregasszony vagy bimbózó leány egy sem akadt közöttük. Egyiknek sem görbült még meg a háta a vénségtől, de mindegyiknek volt már néhány keserű, mély ránc az arcán. Nem néztek egymásra, csak elszántan maguk elé. Aztán egyszerre, akárha láthatatlan jelre, némán nekiindultak a hegynek. Mint mikor suvadásos hegyoldalon megindul lefelé a föld, úgy indultak felfelé az asszonyok. Csikorgott nehéz bakancsaik alatt a kavicsos föld, ahogy rakták egymás után konokul a kaptatón. Megálltak minden kőkeresztnél, ahogy illik, de sokat nem időztek egyiknél sem. Ilyenkor bizonnyal mondtak magukban imát is, mert mindegyiknek mozgott a szája, bár hang nem jött ki rajta. Szenténekeket sem énekeltek a kereszteknél, ahogy szokás, hanem indultak mindjárt tovább, mint akiknek sürgős dolguk van. Különös és komor volt ez a néma menet. Súlyos történések húzódnak a háttérben, amikor súlyos bakancsot húznak az asszonyok. A hegypárkányon álló barát csak nézte értetlenül a közeledő menetet. Ha bűnbocsánatért jönnek a kálváriára, miért nem imádkoznak, énekelnek hangosan a kereszteknél? Az is furcsa, hogy most jönnek, amikor nincs búcsú. És miért, hogy csupa asszony jön? De majd idefent kiderül minden, gondolta a barát. Majd ha kijöttek a kápolnából, ahol térdepelve megkerülik az oltárt, befejezéséül a keresztútnak. Akkor elbeszélget velük, ahogy más zarándokokkal is szokott. Nagy romlások estek mostanában a medencében. Sok hihetetlen, keserű dolog adta elé magát. Jólesik majd a zarándoknak, hogy számot adhat róla. Az asszonyok menete elhagyta az utolsó, tizennegyedik stáció kőkeresztjét is, és felért a kis kápolna előtti hegypárkányra. A kápolna mellett elhaladva mindegyikük keresztet vetett, de egyikük sem állt meg. Az asszonyok menete némán és eltökélten folytatta útját felfelé a hegyen. A barát megütközve nézett utánuk, nem tudta mire vélni az egészet. A leghátul menő asszony, úgylehet, kifulladt a meredek kaptatón, kissé lemaradva követte társait. Egyszer még szusszanásnyi időre meg is állt, s hátranézett a kápolnára. A barát neki címezte a kérdést:- De hát hová tartanak, leikecském? Hiszen csak eddig tart a keresztút! Előbb úgy tűnt, nem válaszol az asszony. Aztán halkan, alig hallhatóan azt mondta:- Fennebb van nekünk dolgunk, testvér. Ott, ahol a hegy a felhőkbe ér, s még fennebb. Bocsássa meg nekünk az Isten, de muszáj számon kérnünk valamit. Majd mintha megrestellte volna magát, hogy annyit beszélt, gyorsan indult tovább. Hogy utolérje társait, erősen szaporázta a lépést. Felfelé, ahol már felhőkbe ér a hegy, s még fennebb. 57
