Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Lengyel András: Irodalom, marginalitás, rendszerkritika: Egy paradigmatikus eset: Lakatos Péter Pál „története”
11 Lakatos életéből e fordulattól számítva még több mint 25 év volt hátra - egy emberélethez mérve sok idő. Ez a negyedszázad azonban szempontunkból már kevéssé érdekes. Pontosabban, ami érdekes lenne benne, a személyiség széthullása, alkoholizmusa, börtönök, majd kórházak között való sodródása, csak akkor érdekes, ha e folyamat szociokulturális dinamikáját és finomszerkezetét is rekonstruálni tudjuk. (Az elnagyolt, felületi bemutatást unokabátyja - igaz, apologetikus elhallgatásokkal és félrerajzolásokkal - elvégezte.) Lakatos mentális szétesésének igazán releváns bemutatásához azonban nem állnak rendelkezésre azok a speciális források, amelyek e folyamat plasztikus bemutatását lehetővé tennék. A sztereotip, klisészerű történetmondás pedig csak elfedné azt, ami megértendő lenne. A szétesés, persze, nála sem egyik pillanatról a másikra következett be. 1935 nyarán a Korunk szerkesztője, Gaál Gábor még aligha indokolatlanul sürgette megszólalását: „Kedves Uram! Ön elhallgatott? Miért? Miért nem dolgozik? Nincs olykor mondanivalója a Korunk számára? Nagyon szívesen venném, ha írna - s válaszolna jelen soraimra. A régi megbecsüléssel Gaál Gábor" (PIM kézirattára V. 4716/47., hasonmása: Tiszatáj, 1965. június, képmelléklet IV.) S Lakatos - legalábbis egy ideig - még csakugyan „dolgozott" is, költészete - állítólag - a harmincas évek második felében teljesedett ki, akkor írta meg legjobb verseit. Ezek azonban életkörülményei alakulása következtében szétszóródtak, s összegyűjtésük megkísérlése valószínűleg nem érné meg azt a nagy (s föltehetően hiábavaló) munkát, ami ehhez szükséges lenne. Amit ma tudni lehet róla, az arra vall, a nagy illúzió összeomlása, a „kapitalista világrend fölszámolásának" elnapolódása után ő azon a terepen, ami számára (is) megmaradt, nem tudott megújulni - nem volt elég tehetséges hozzá, s a mentális teher is túl nagy volt teherbírásához képest. Attitűdjének mindenesetre beszédes dokumentuma Gaál Gáborhoz írott 1940. február 6-i levele (PIM kézirattár V. 4764/139.). Ebben arra kérte Gaált, „belsejében maradjon továbbra is a testvér, amiként én is az maradtam és maradok. És bizonyosodjék meg hangban és írásban: szilárdan, forró, mély emberséggel virrasztunk továbbra is: pár ember, pár író, akiket pillanatra sem sodort el a gyávaság, a megalkuvás kötelességük teljesítésétől s meggyőződésük fényétől." Ebben a vallomásban nem, vagy nemcsak meggyőződése melletti kiállása az érdekes - ennél érdekesebb, hogy ezt a vallomást a katolicizmustól örökölt nyelven fogalmazta meg. A testvéri viszony emlegetése, amely korábban is jellemző volt rá (versben, levélben egyaránt), itt összekapcsolódik a helytállást kifejező virrasztás szóval. A „marxistán" átüt a katolikus neveltetés, a mélyszerkezet, úgy látszik, még ekkor is megmaradt. Ugyanakkor az is beszédes, hogy saját közegeként immár csak „pár ember"-ről beszélhetett. Ez az erősödő elszigetelődés jele. Külön tanulmány tárgya lehetne természetesen, hogy mi volt habitusában az, ami lehetetlenné tette az új helyzethez való adekvát alkalmazkodását. Erre a kérdésre azonban ma még nehéz válaszolni. Annyi bizonyos, hogy az a nagy költői tehetség, amely például hajdani barátját, József Attilát alkalmassá tette arra, hogy legalább alkotóként választ adjon kora új kihívásaira, s ha magánemberként nem is, irodalmilag stabilizálja helyzetét, benne nem volt meg. Ez az út tehát számára járhatatlan volt. S emellett, a jelek szerint, két speciális körülmény külön is mélyen determinálta emberi lehetőségeit. Az egyik ilyen körülmény valószínűleg hitszerűen megalapozott morális ortodoxiája lehetett. Mélyen beléje rögzült vallásos nevelése, majd az ugyancsak hitszerűen, valamiféle szekuláris vallásként fölfogott „kommunizmusa" lehetetlenné tette számára a hétköznapi élet megkövetelte amorális különalkukat, apróbb-nagyobb köpönyegforgatásokat - úgy, ahogy például másik hajdani küzdőtársa, Kodolányi János tette. Lakatos, a maga ortodoxiájába bezárva, az új helyzetben nem tudott már „népi íróvá" válni, jóllehet erre sok minden 113
