Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Zalán Tibor: Fáradt kadencia Nn: vers
Összeverődnek a lombtalan ágak elmúlt az ideje már a csodáknak amik tán nem voltak Csak bennem jártak s megfertőzték húsom Csöndben szétrágtak Nehéz vörös függöny nyílik összezár festett a vérzés és véres a halál ebben a világban Lassan összeáll ami széthullott és ami nincs ma már Szólítanám de hogy S kinek üzenjek Merülök némaságra ítélt versek édes mocsarába S távoli kertek visszhangjai néha még fölfeléinek de utánuk néma csönd És szótlan évek Énbennem lusta dögök heverésznek agyamban zsonganak a kövér férgek Szerelmem tárgya már csak az enyészet Hát kimerültén elnyúlok a holdon nincs már semmire magamra se gondom fáklyámat az utolsót is kioltom Sötét van S hangja emléke Bolondom Bolond vagyok de még szabadon élek magamat kísértem sötét kísértet és kísért még ő is a fehér lélek játék így élni s halálos kísérlet Meglőném magam de nincsen pisztolyom nem is kell fegyver már zsibbad a karom elvisz egy hajnal Csak azt nem akarom hogy tudjon róla Hát elment a barom Mikor tört le a bánatomtól az ág mikor fordult elfólülem a nagy ég s mikor mondtam ki magamban hogy elég De hogyha nincs akkor mit akarjak még
