Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 2. szám - Füzi László: Az idő keresése

visszatekintve ehhez azt teszi hozzá, hogy a valódi súlyos szociográfiát mindig indulat is fűtötte, ha tetszik, politikai indulat. Gombár Csaba könyvét olvasva tudatosította, a könyv Egy állampolgár gondolatai címmel jelent meg 1984-ben, hogy a magyar irodalom szociográfiai vonulata a huszadik századi politikai irodalom egyik fő áramát képezte. Azt is Gombár fejtette ki, ismétli, egy 1984-ben megjelent könyvben, hogy politikamentesen, ha tetszik, politikai indulatok nélkül a szociográfia nem létezhet: „Hiába a fejlett és egyre káprázatosabb kutatói technika, ha a mai társadalom szerkezetének faggatói jórészt úgy gondolják tudósnak magukat, hogy egy politikamentes, úgynevezett alapstruktúrát keresnek, miközben a század térségünkben is gigantikussá nőtt politikai intézményei és folyamatai struktúrákat rombolnak és kreálnak, s amiből adott helyzetben egyaránt következhet a teljes strukturálatlanság, illetve számos szerkezet egyidejű zagyvaléka. Mindezt »politikamentesen«, azaz, hogy a kérdés kutatója a politikába ne ártaná magát, nos ez így teljességgel megközelíthetetlen és fóltárhatatlan."*

Az idézett írásban, az adott helyzethez nyilván ezer szállal kötődve, Gombár Csaba politikai jelenségként értelmezte a szociográfiát, ő maga akkor is és ma is irodalmi és politikai jelenségnek tartja, a legjobb esetekben az egyik sajátosság feloldódik a másikban. Nyilvánvaló, hogy az említett elvárásoknak, ha külön-külön is nézzük őket, nem mindegyik szociográfiai írás tudott megfelelni, a társadalomról való tudást azonban óriási mértékben növelte.

A világ átalakulását figyelve sokszor jutnak eszébe Gombár Csaba mondatai, annak kapcsán, hogy a politikus nem lehet meg az őt foglalkoztató kérdésekkel szembeni indulat nélkül. Az elmúlt húsz évben azt is megtapasztalta, hogy a politikus megfelelő hátország nélkül sem létezhet.

Mai szemmel olvasva az írását, meglepi a politológiainak tűnő kifejezések használata, viszont Gombár Csaba gondolatmenetét végiggondolva megérti a szociográfia mai hiányának az okát is. A mai politikai megosztottságban a legtöbben adott politikai kiindulópontból közelítenének a jelenségekhez, pedig az indulatoknak a tényekből kell fakadniuk.

Nem tudja nem megtenni, hogy ne illessze ide Tamás Gáspár Miklósnak a fenti sorok leírása után pár hónappal megjelent írásának pár bekezdését: „A népi írók maradandó teljesítménye a halhatatlan szociográfiák sorozata az 1930-as években. Ezek a könyvek látszólag hibrid műfajúak - a szépirodalom, a szociológia, a »tény- fóltáró újságírás« és a politikai traktátus metszéspontján helyezkednek el —, de úgy látszik, ez a nagyszerű írónemzedék mégis valami eredetit és megismételhetetlent hozott létre. Vannak azóta is lángeszű non-fiction alkotások a magyar irodalomban (Hajnóczy Péter: Az elkülönítő - vegye meg mindenki az új kiadást!), de éppen azon a ponton különböznek 'a falukutatók’ műveitől, amelyről itt beszélni szeretnék. A népi írók szociográfiáinak összesen két tárgyuk volt: a szegénység és a szolgaság. Szemben azonban mindenfajta XXI. századi (recte: 1989 utáni) kelet-európai ’tényirodalommal’, amelyet olvashattam, megvolt bennük az a dimenzió, amely az utódok írásaiból hiányzik: a szegénységet és a szolgaságot nem létállapotnak, hanem problémának - azaz olyasminek, amit meg lehet, és meg kell változtatni - tekintették. Ha pedig valami, amit rossznak tartunk - s ilyesmi sokunk szerint a szegénység és a szolgaság - nem végzetszerű, nem örökkévaló, akkor viszonyunk hozzá erkölcsi, TEHAT politikai. Minden emancipációs politika - vagyis az olyan politika, amely fölszabadítja, nagykorúvá teszi a politikai szubjektumokat (minden embert), megadja nekik a hiánytalan emberi méltóságot,

75