Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Füzi László: Az idő keresése
Talán ezért érzi, hogy életük alapvető döntése, a kötöttségek levetése nem történt meg. Mit ért kötöttségeken? Azt, hogy életkori meghatározottságaik szerint jobban belenőttek már az életbe, hagyományba, munkába, hogy addigi világukból könnyen ki tudtak volna lépni. A fenti megjegyzés nem arra vonatkozik, hogy nem kötődtek az előttük és az utánuk járó nemzedékhez. Kötődtek hozzájuk, kötődtek mindkettőhöz, de egyikben sem érezték magunkat otthon. Kivételnek ebben az összefüggésben az előttük járók egy-egy nagy alakjával folytatott beszélgetéseik mutatják magukat. A fenti megjegyzés azt jelzi, hogy a feladatok keresése közben nemzedékként nem tudták megteremteni magukat, így nem a lehetőségeik, hanem a kötöttségeik felerősödését élték át. Közben mégiscsak intézményesültek, az alapvető értékek és intézmények megőrzésének terhe egyre inkább az ő vállukra nehezedik. 2. Akkor, amikor annak a régi világnak az átalakulásán gondolkodott, soha nem merült fel benne, hogy az átalakulás hogyan is megy majd végbe. Azok közé tartozott, akinek nem volt elképzelése az átalakulásról és az azt követő világról. Ma is azt gondolja, hogy nagyon kevesen voltak azok, akik bármilyen formában is biztosak voltak a változásokban. Látta a maga körüli világot, látta az iskolarendszer mély csődjét, látta a történelemhez való viszonyulás abszurd megnyilvánulásait, a tudatlanságot, tudott a határainkon túl élő magyarság kétségbeejtő helyzetéről, s érzékelte a társadalmi-politikai-gazdasági válság jelenségeit, a kiúttalanságot, mindezt a maga és családja helyzetében is megtapasztalta, de arra, hogy valamikor, főképpen pedig a közeljövőben, átfogó változás következzen be, nem gondolt. Nem is gondolhatott, hiszen a rendszer örök életűnek hirdette magát, s hosszú évtizedeken keresztül, ha kellett, erőszakkal is megvédte magát. Azokban az években erőszak révén végbemenő fordulatnak semmi jele nem mutatkozott, a rendszer összeomlásának a lehetősége pedig fel sem merült benne. Olvasott, olvasott - szinte mindig olvasott, az olvasottak és a maga jelen ideje között párhuzamokat vont. A politikáról mint önálló jelenségről szinte nem is hallott, a politológia kifejezést nem ismerte, politikáról-társadalomról nem tudott rendszerszerűen gondolkodni. E téren neki is, mint mindenki másnak az akkori Magyarországon legföljebb gyakorlati elképzelései lehettek. A hatalmon lévőknek az volt a legfontosabb, hogy ilyen jellegű tudása lehetőleg minél kevesebb embernek legyen. Kritikáiban, könyvekről írott jegyzeteiben az olvasottakat „meghosszabbította", azokat a jelennel ütköztette, így egyfajta metanyelven mondta el azt, amit akkor a társadalomról, politikáról el akart mondani. Aktualizáló kritika volt ez, mondandója a rendszer által kialakított kereteken belül maradt. Reformokhoz könnyen kapcsolta volna magát, a mély társadalmi átalakulás lehetősége azonban fel sem merült benne. Nem is merülhetett fel. Hiányzott hozzá a tudása, mindazt, amit élete során megtanult, mindig „közben", a történések közepette tanulta meg. Szépirodalmat 58
