Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Borcsa János: Pátosztalanul, de lelkiismerettel - Gerle Margit kerámiái
Borcsa János Pátosztalanul, de lelkiismerettel Markó Béla: Csatolmány. Versek, 2011-2013 Akkor is, amikor azt gondolja és mondja a költő, hogy egymagában van, és a közvetlen, vallomá- sos megszólalás mellett dönt, tulajdonképpen nincs egyedül, s bizonyára azok üzeneteit is magában hordozza, esetleg ki is mondja, akiktől igazából megválnia - lévén, hogy egyéniségébe természetes módon beépültek - lehetetlen. József Attila szavaival szólva: „én érzem őket és emlékezem". Már csak azért is helye lehet itt a nagy költőelőd szavait idézni, minthogy a Markó Béla új verseiben* megidézett családi felmenők közül is nem egy éppen arra a súlyos társadalmi jelenségre szolgáltat példát, amelyről József Attila oly drámai módon szólt 1937-ben a Hazám című szonettciklusában: „kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk". Míg a csonka hazából való kivándorlásnak mindenekelőtt gazdasági és társadalmi okai voltak, addig az első világháborút követő, a békediktátum nyomán leválasztott - elcsatolt - országrészek magyarjai ezek mellett még a kisebbségi elnyomás miatt is szenvedtek, mikor döntésüket meghozták, s velük a hajó - a hivatkozott vers szerint - „acsargó habon tovatűnt" az Újvilág felé... Költőként a történelmi eseményeket, jelesen az első világháborút követő közép-kelet-európai átrendeződést Markó nyilván a maga sajátos, egyéni módján érzékelteti {„Három tenger kiszáradt, / eltűnt a végtelenség"), és egy versben ki is bontja úgymond ezt a történelmi témát, mintegy elbeszélve, egyfajta fanyar humort sem mellőzve, hogy ez a „talanság és telenség" valójában miként is nyilvánult meg az egyes ember, például az ő felmenőinek az esetében. Hiszen a nyugtalanként emlegetett nagyapa is átkelt az óceánon, s keresetét {„egy zsák dollárt") itthon a birtok gyarapítására fordította a nagyanya, hogy aztán újabb háborút követően az új rendszer új urai, a kommunisták azt is - úgymond - elcsatolják. így hozza mintegy testközelbe s teszi hitelessé a társadalom mélyében zajló folyamatokat a költő, azt, hogy a történelmi léptékű elcsatolásokat újabbak tetézték, amit az egyes embernek, illetve családoknak külön-külön is el kellett szenvedniük: „mindent elvettek tőlünk, / se legelőnk, se marhánk, / se piros-fehér-zöldünk". Országnyi térségek és népek, kisbirtokok, melyek családoknak biztosítottak egzisztenciát, de még az egyes emberek lelki tartományai is a letűnt huszadik században így váltak az ember számára szinte megfoghatatlanul működő hatalmak ide-oda mozgatható tárgyaivá, puszta csatolmánnyá - hogy ezúttal az előbbiekben hivatkozott Markó-vers címéül választott szót, a csatolmányt újabb, a számítógépes szaknyelvben használt jelentésében hívjuk segítségül. Különben maga a számítógép is metaforikus jelentést kap a Csatolmány című versben, ezáltal sugallva, hogy netán a nagytörténelem mögött is valamiféle ember alkotta, de mondhatni élettelen objektum, egy megaszerkezet áll, ebből következően pedig kisnép és kisember egyaránt kiszolgáltatottjává válik ennek, hiszen történelmet megszabó műveletek elvégzése éppen az érintettek, általában az emberi tényező kiiktatásával történik. A költői invenció szülte képes beszédet továbbszőve mondhatjuk, hogy a felhasználók előtt egyszerűen nem léteznek sem a történetiség, sem az erkölcs szempontjai. A személy kiléte is, akiről adott helyzetben éppen döntenek, teljességgel közömbös: „Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány, / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány." Egy keserű felismeréssel maradhat az egyén, s ezzel marad maga a lírai én is, ki a történelmi adottságokat s benne saját helyét és lehetőségeit józanul ítéli meg, vagyis fenntartja a mintegy nyolcvan éve kimondott „magunk revíziójának" igényét szellemi, erkölcsi és lelki tekintetben, de azt is jól tudja, hogy például kisebbségi körülmények között - Makkai Sándort idézve - „a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető", következésképpen egy illúzió foglya lehet, kinek helyzetfelismerése hamis, vagyis az illető egyén végső soron - a költő alkotta szójáték szerint -: „sokszoros álompolgár". 110
