Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Murányi Sándor Olivér: Egész kifli
Murányi Sándor Olivér Egész kifli- Nem leskelődöm! Megvárom az autó mögött, amíg végeznek! Nem árulom el otthon Irinát! - próbálok bekéredzkedni nővérem mögé, aki az anyósülésre huppan, majd mutatóujjával jelzi a sofőrnek az irányt, amerre kevés ember jár. Reménykedem: hátha kapok én is egy pár darab fémpénzt, amivel megmenekülök az éhségtől. Néha elhomályosul előttem minden. Ilyenkor éles, szúró fájdalmat érzek a hasamban. Felkiáltok, Irina megpofoz. A bácsi hátrapillant. Szigorúan szól hozzám: - Azonnal szállj ki! Amíg bent vagy, nem megyünk sehova! De én nem tágítok. Kétségbeesetten kapaszkodom a fejtámlába, amely mögül nővérem tanácstalanul forgatja fejét. Nem tudja, a bácsira hallgasson inkább, vagy rám. Aztán megvéd: - Ha nem jöhet, én se megyek! Látva határozottságát, a bácsi feladja a harcot. Idegesen fordul előre, és oldalra teker egy kulcsot. A motor felbődül egy pillanatra, majd nem túl hangosan zúg. Indulunk. Lehajtom a fejem, hogy ne lássanak az emberek. Irina is lehajtja. Lassan elhagyjuk a Tescót, amely előtt lehet ételmaradékot és aprópénzt szerezni. Napok óta csak az utcákon eldobott kiflimaradékokat eszem. Kifordulunk a főútra, és ekkor újra nyilall a hasam. Feljajdulok. A bácsi és Irina meglepve néznek hátra. - Kölyök, ha nem fejezed be, menet közben doblak ki a kocsiból! - mordul rám a bácsi. Fogaim összeszorítom. Sziszegek. Amikor sikerül lenyelnem az első falat kiflit, még jobban fáj. Mintha egy éles kést szúrnának bele. De ma még nem ettem. Délután van. Hátha estig összejön valami. Másképp nem tudok elaludni. Beállunk egy benzinkútra. Amíg a bácsi tankol, Irinával az ablakok alá bújva lapulunk. - Nem vesznek észre - suttogja, miközben megigazítja nyakában a szemeteskukában múlt héten talált műanyag láncot, és az ajkába harap. A bácsi rövid időre eltűnik, majd visszajön, beszáll, és újra gyújt. - Hány évesek vagytok? - kérdezi. - Én tizenhárom, az öcsém hét - feleli Irina. A sárga templom előtt haladunk el. Ott a vasárnapi miséről kijövő nénik és bácsik úgy is adnak pénzt, hogy cserébe nem viszik el Irinát. Ilyenkor örülök. De ez egy héten csak egyszer van. Próbáltam már a hétköznapi hajnali misék után is kéregetni, de ilyenkor csak pár mérges öreg néni jön ki az ajtón. Elfordítják tőlem a fejüket, és továbbmennek. Én meg fázom, és már a fejem is fáj az éhségtől a sötétben. A város széle felé vesszük utunkat. A sofőr egyre nyugtalanabb lesz. Nem tudom, mi a baja. Egyszer csak letér egy keskeny zsákutcába, amely egy folyóban végződik. Partján sűrű bokrok. A motor leáll. A bácsi hátranéz: - Nyomás kifelé! Annál a közeli fánál várakozol, arccal fordulva a törzse felé! És nem nézel ide! Nehogy elmenj, amíg nem végzünk! 65
