Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Tőzsér Árpád: Říjen, Brumaire – Fagyláros

is valószínűleg azért nem került föl a nemrég kiadott idegen nyelvű, 77 magyar írót bemutató CD-re (Hungarian Visitcard), mert nem tudott futballozni, s a szóvicceket sem szerette különösebben.

Október 13. S még mindig a CD-ről! Végre én is megleltem hazámat, azaz azt a névsort, ahová tartozom. Az Új Könyvpiacban írja Elek Tibor a Hungarian Visitcard című CD kapcsán: „...kimaradtak azok a szerzők is, akik rendre ki szoktak maradni a kortárs irodalomról folyó meghatározó diskurzusokból, csupáncsak azért, mert nem mozogtak szinkronban a posztmodern tendenciákkal és elméletekkel, a költők közül pl. Faludy György, Marsall László, Juhász Ferenc, Szepesi Attila, Gergely Ágnes, Vasadi Péter, Tőzsér Árpád, Aczél Géza, Kovács István, Zalán Tibor, Baka István, Balia D. Károly." Jó névsor ez, meg vagyok elégedve a be- és kisorolásommal.

Október 14. Michael Kitson gyönyörű kiállítású, nagy, barokk-rokokó albumában lapozok. Mattia Preti freskómodelljénél tartok (Freskómodell a nápolyi pestis emlékére), amikor már nem állom meg, hogy le ne írjam: a barokk az égig repül, de fűtőanyaga a földi bűn. A barokk látás úgy osztja ketté a teret, mint az azonosság logikája: A azonos A-val, A nem azonos non-A-val. Fent a szentek könyörögnek az Istenanyához a pestis áldozataiért, lent a járványban elpusztultak félmeztelen teste csomóba hányva: a kitakart női mellek nem a tragédiára, hanem a földi bűn erotikájára emlékeztetnek. Közbül a kötőjel: a kivont kardú angyal, akit az égiek feltehetően a bűn elpusztítására küldenek a földre. A kezek, lábak lelógnak a hordágyról, s mintegy a képről is, jelezve: a bűn a képen túl, a valóságos földön van. Á nem azonos non-A-val, a művészeti ábrázolás sohasem egyenlő a földi referenciákkal, de azok nélkül nem értelmezhető.

Október 21. Éhes vagyok, reggelizni akarnék, de a világos ablakra esik a tekintetem, s megrémülök: hiába hunyom be a szemem, az ablak fényes sziluettjét továbbra is látom. A makuladegenerációs folyamat újabb fordulata! S hirtelen fontosabbnak érzem a rémületem elkiáltását (pontosabban: leírását), mint az evést. Leírom hát a teljes jelenetet, amely így kezdődik: Éhes vagyok..., hogy aztán hitelesen írhassam le a makuladegenerációt. Az evés meg elmarad. - Aztán az íráshoz menekülés reflexét is felülírja valami: a kíváncsiság, az ébredő szellem korai ígérkező kalandja. Rémlik ugyanis, hogy a sziluett szó eredetileg tulajdonnév volt. Gyorsan ellenőriznem kell! A következő mozdulatommal már a számítógépet kapcsolgatom, s bekopogom a google-ba, hogy sziluett. Megtudom, hogy „...ez a szó tulajdonképpen egy személynévre utal, pontosabban Étienne de Silhouette (1704-1767) nevére, aki XV. Lajos pénzügyeit intézte, 1759-ben..., az év novemberében már távozott is posztjáról...". A szó „... eleinte »passage rapide« (kb. »gyorsan változó átmeneti állapot«) értelemben volt használatos". Később azonban elég nagy jelentésváltozáson ment át: a gyorsan eltűnő monsieur Silhouette-et ugyanis az újságok gúnyos árnyékképekkel, alakjának puszta körvonalaival kezdték ábrázolni, s így alakult ki a sziluett kifejezés végső, mai jelentése: árnykép, árnyrajz, körvonal. - Egy ember, aki legalább az árnyképét az utókorra hagyta, ami, ha úgy vesszük, nem is olyan kis teljesítmény, hisz sokszor például maguk az írók is csak az árnyképüket hagyják a későbbi nemzedékekre. Egy-egy anekdota, valamelyik művük jellegzetes alakja, jellembeli tulajdonságaik éltetik őket, s csak kevésbé az egész életművük. Avagy

30