Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Vári Attila: Damaszkuszi fordulat
az „adok-kapok" rovataiba írja be tartozását, veszteségeit, hanem a megdöbbenéssel megtalált igazságnak az a mély fájdalma uralkodott el lelkében, hogy elpazarolta ifjú- és legszebb férfikora éveit. Ezernyi asszonyt látott tolongni a világegyetem bármely sarka felé is fordította gondolatban tekintetét. Asszonyokat, akik talán rá vártak valahol, valaha, de fogadalmának szürkehályoga miatt nem szüremlett szeme horizontjának még a pereméig sem az a napkeleti fény, ami oly sok embert tett már boldoggá azóta, hogy a Teremtő a hajnal és a dél sugarainak sziporkázó észleléséhez megalkotta az esti félhomályt és az ezek érzékeléséhez nélkülözhetetlen éjt: a férfit és a nőt. Különben racionális lény volt, aki nemcsak pap, de alkimista orvos-vegyész is volt egyetlen személyben, aki el tudta pillanatok alatt választani a dolgokat, oly gyorsan, mint jó szakács a tojás sárgáját a fehérjétől, és most tehetetlenül állt felismerésének szakadéka szélén. Valahonnan, lelke mélyéből, mintha a sziklatorok visszhangja lenne, morajló hullámzásával hallotta a világ minden megcsalt szerelmesének zokogását. De rá kellett jönnie, hogy csak egyvalaki sírhat ilyen keservesen, és az éppen ő maga. A soha meg nem ismert testi szerelmet siratta, amelynek hirtelen megvilágosu- ló hiányát egyetlen név elhangzása okozta, s e név miatt dúlt szívében, felkészületlenül érve testét is, ez az érzelmi vihar, s terítette később földre áramütésként a meg nem tapasztalt testi szerelem hiányának, a valós ürességnek a megélése. A név, akinek viselője a városban egyre szaporodó iker- és normálszülések természetes apja révén, hús-vérré változtatta Clementinusban az addig valamiféle ködként lebegő isteni érzelmeket, imádat helyett rávezetve a szerelem igazi értelmére, a porhüvely földi hasznára, s egyben használatára, valójában elcsábította Istentől a főpapot. Egy név, de micsoda név is volt az! Már éjszaka volt, észre se vette, hogy órák óta rója a palota zárt udvarának árkádja alatt a köreit. Talán érzékeinek és érzelmeinek meggyalázása miatt azt hihette, hogy toronyiránt halad a lelkét nagy semmiként körülvevő sivatagban. Azt sem észlelte, hogy olyan surrogással, mintha nagy szárnyú madarak követnék, főpapok és szerzetesek, fáklyákkal világító szolgák járták vele együtt a köröket, akik talán azt hihették, hogy a várost ért szégyen megoldásán gondolkodik uralkodójuk, a hercegérsek. Nem érzett sem szomjúságot, sem éhséget, s ugyanúgy, ahogy reggel a Törvény Házába indult, teljes ornátusban kerengett, hogy aztán egyetlen hangos sóhajtással térjen ki a körökből, átvágva az udvar virágágyain, hogy az égre nézve, akár egy csomagot, felküldje, oda, Neki, az elmúlt hónapok értelmetlen zűrzavarának halmazát. Az égre bámult, de ott is kendőjükkel istenhozzádot lobogtató asszonyokat látott, akik egészen biztosan neki üzenték, hogy vége, s akkor a mindig szálfatar- tású főpap meggörnyedt, ledobta ruháit, mint a vezeklők. Ágyékában fájdalmat érezve biztosan tudta, hogy az a név hozta rá az átkos felismerést, és Isten megengedte neki, a név, amelyet az abbé egy gyónó asszonytól hallott, s a névhez járuló bujaság halálos vírusa végez most vele. Tudta, hogy ezentúl nemcsak ő, de a világ sem lesz önmagával azonos. Meztelen lelkét meztelen testtel mutatta az Úrnak. 16
