Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Grendel Lajos: Gulyás Béni
megfontoltabb már tudta, hogy hiábavaló az egész. Ez pedig az ősi törvény, a rossz még rosszabb lesz, és az ember behunyja a szemét, hogy ne lássa a rosszat. Szóval ilyesmi is forgott az agyamban augusztus 21-én, de amúgy csak mellékesen, mert a gyomorrontás miatt rosszkedvem volt, ráadásul huszonegyediké volt, és az emberek gyűlölték a szovjeteket meg a lassan visszaáramló volt fejeseket, akik még nem ültek olyan biztosak a székeiken, de már biztosak voltak benne, hogy az új hatalomnak szüksége lesz rájuk. Meleg volt, mint augusztus 21-én egy éve, úgy látszik, az augusztus vége derült volt és fényes, mintha nem történt volna semmi, mintha az időjárás más szempontok szerint állt volna össze. A történelemmel mindenesetre nem törődött. A városban csönd honolt, az emberek vagy munkába mentek, vagy otthon tartózkodtak, és az otthon tartózkodók közül a bátrabbak még ki merték tenni a Dubcekről és Svobodáról készült fotómásolatokat az ablakba. De amúgy csönd volt a kisvárosban, mert nem itt dőlnek el a harcok, legföljebb szurkolni lehet a jónak, vagy amit jónak neveznek. Gulyás Béni rémülete meglehetősen groteszk volt. De hát az unokabátyám volt, segíteni kellett a megalapozatlan félelmén. Végighaladtam az első, a második, a harmadik utcán... Itt-ott kakas kukorékolt és eb ugatott. Itt-ott járókelő jött velem szemben. A belvárosba igyekeztek, nem túl sietősen. Minek is siettek volna? Már rég eldőlt a küzdelem, méghozzá az ún. rossz javára. Köszöntem, és visszaköszöntek. Tulajdonképpen a kisvárosban mindenki mindenkinek az ismerőse. Gulyás Béni már várt rám, pedig csak kilenc óra volt.- Hol a fenébe mászkálsz? - mondta idegesen.- De hiszen még csak reggel van - igyekeztem megnyugtatni őt. Eszembe sem jutott, hogy ennek a félelemnek más oka is lehet. Titokzatos oka, amiről csak a lélek mélyén tudja valaki, aki a legkompetensebb. Vagyis ő, Gulyás Béni. De vajon tudta-e? Evekkel később jutott az eszembe, hogy talán ott kezdődött...? Meg sem kérdezte, hogy eszem-e valamit. Nem mintha valami nagy étvágyam lett volna, éppen ellenkezőleg, nem kívántam még a száraz kenyeret sem. De mégis! Úgy illett volna, ha már kifáradtam ide, a világ végére, teljesen fölöslegesen! De hát mit tehettem? Jóval idősebb volt nálam, és engem úgy neveltek, hogy meg kell hajolni az idősebbek kora előtt. Gulyás Béni ezt tudta, és ki is használta. Én meg cserébe fölvágtam aprófának a tűzre valót, mert sparheltja volt, azon főzte az ebédet. Fél egykor megebédeltünk. Lecsót ettünk, mert azt könnyű volt elkészíteni - ha összeszedtem magam, még én is tudtam lecsót csinálni. Egykor Gulyás Béni lefeküdt aludni, előttem pedig ott volt a délután, egy végtelenebbnél végtelenebb délután, mert az este olyan messze volt, mint az olasz hegyek között nyaraló, göndörkés hajú Julis. Már három hete elutazott, és még csak képeslapot sem küldött onnan. A nyugágyat kitettem a diófa árnyékos részébe, és lehuppantam, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Talán aludtam is egy keveset, mert amikor fölébredtem, a nap már olyan szögből sütött rám, hogy négy óra lehetett, talán el is múlt pár perccel. A lábamat sütötte combközépig, a testem egyéb része árnyékban maradt. A végtelen napraforgómezők lehajtották a fejüket, mint akiknek mindegy, hogy holnap szüretelik-e őket vagy egy hónap múlva. Messze, a szőlőtőkék között, emberek jártak, de ez olyan messze volt, hogy már nem lehetett 6
