Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: A látható mindenségben élni: A 85 éves Juhász Ferenc költészetéről

létezés állandóan alakuló rendjébe. Nem csak műemlékként, de mai értékű, élőén ható remekműként fogadom. Látása és láttatása ez a mű a létezés csodájának, a „mindenség szerelmének", amely állandó mozgásban-alakulásban percenként változtatja önmagát, ront és javít, építkezik:

Boldog ez az építkezés, önmaga kőmívese, mérnöke, lakója,

önmagát tervezi, építi a mag szarkalábnak, fűnek, kutyatejnek,

tetők és kúpok, törzsek és lombok születnek, leomolnak, születnek,

egy sejtben milliárd madár-szív dobog, bombaként viszi magát a kis légi bója.

S új csillag épül, tömörül az elporlott anyag, termékeny anyaméh lesz és boldogan kering a boldog űrben, fordul a fény után, boldog a kristály magánya, cseppkő-szakáll, a fény-kupán boldog a habzó űr, hozzátartozik a boldog egészhez.

Látszólag kiválik belőle az ember, aki üldözöttként a boldog egésznek csak vesztese, részesévé csak belepusztulóként válik. Halálával, nem életével. Pedig a lényege éppen ellentétes: a létezésben magát megfészkelni akaró ember eligazításra törekvő, önmagát egyszerre értékelő és átértékelő, felmagasztalóan a környező világból kiemelő értelmező látomásaként forog-alakul-pusztul-épül ez a mindenség.

Hol az ember e tájról? Kihalt. Ha él, hát önmagába rejtve.

Miben higyjek még? A szabadság megperzselt, embertől-zabált húsában?

Csak puszta állati, növényi lét embertelen materializmusában?

Ösvény nem ismeri, talpa rögtől, növénytől-elfelejtve.

Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?

Nyögi a göröngyöt holt szíve, borzongja a lenti sötétet, körmét növeszti kard-hosszúra, hogy kikaparja magát elébed ezrivel, néma vetésként, - hetyke butaság, gőgös gonoszság.

Mai olvasója számára kinyitja a létezés teljes könyvét az „ismeretlen vándorköltő", melyben a Teremtés egésze munkál állandó váltakozásával. A most-pon- tokra szakadó világ a maga nagy Bummja után sodorja a maga gyűrűzésében, kúposodásában a létezés egyszerre elrendeltségében és szabad akaratában összeszövődve önmagát, nézve - csodálva és borzadva - a változást, és ugyanakkor belefoglalja magát, mint nézőt ebbe a látványba, az eszmélet autentikus pillanatát szöveggé alakítva. Ünnepel ez a költő, Dózsa népének öneszmélését tudatosítva? Sirat ez a bárd egy pusztuló népet? Megteszi mindezt. Persze. Meg is ünnepelték érte az értők, pusztultak miatta az utánzást felvállalok. De már ez a csodálatos költői nyitány több is volt, mint egy magyar költő részvétele nemzeti sorsunk for- gandóságában. A vers, „e csontváz-felelet", hol „szilánkos víz alatt állkapocs, koponya fekszik". Mint majd A halottak királyában a Keresztrefeszített és a király az utolsó nagy kódában: szenvedésben és feltámadásban összefonódottak.

5