Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Nekem egy egész városom van, „akit” szerethetek
rajzok voltak láthatók. A szakadó eső ellenére elmentem. Egy nagy téren, egy nagyon csúnya, egyszintes művelődési ház volt a megadott címen. Beléptem az első terembe: 15 Rembrandt! A kiállítótér körülbelül akkora volt, mint a mi Szépművészeti Múzeumunk. Elképesztő élmény volt. Min múlott, hogy láttam? Az éjjeliszekrényre odatett programajánló szórólapon. Egy ilyen lapra, akár egyetlen oldalra rátehető volna Kecskemét aktuális kínálata, a legfontosabb intézmények állandó és időszaki programjaival, a város nevezetességeivel. Oda kell tenni a Biblia mellé minden szálláshelyen. Fillérekbe kerül. Tudom magamról, hogy az emberek keresik a programot és a látnivalót, ha idegen helyen szállnak meg. No, de mi jött ezután? Miklós elmondta Gajdócsi István megyei tanácselnöknek, hogy ez micsoda érték. Gajdócsi hajlandó volt feljönni a Szépművészeti Múzeumba, Garas Klára akkori főigazgató nagy tisztelettel fogadta, és a Szépművészeti tartós letétbe adta a Michelangelo-szoborgalériát Kecskemétre. A szállítók ingyen hozták le Budapestről a szobrokat. Ha Kecskeméten járok, és van egy kicsi időm, bemegyek a volt zsinagógába, és például megnézem a Brugge-i Madonnát. Hogy azon egy tízszer tíz centiméteres felületen mi van! Elképesztő érték! Úgy tudom, hogy talán Kecskeméten kívül jó, ha még egy helyen látható a világon. Meggyőződésem, hogy csupán ebből a galériából egy jó menedzser meg tudna élni. Miért ne lehetne tovább bővíteni, összegyűjteni még pár dolgot Michelangelo koráról, s ezzel akár megszerezhető volna a következő évi büdzsé! A Michelangelo-galéria kapcsán elmondom még, hogy a házak története az alapozástól az ünnepélyes átadásig igazi dráma: 1975-ben készült el a Naiv Művészek Múzeuma. A díszvendég az avatáson Ortutay Gyula volt, aki elsőként a Melocco Miklós által restaurált Michelangelo-galériát nézte meg, majd Meloccót és jómagámat beinvitált a nagy fekete Volga hátsó ülésére, hogy a naivok múzeumáig se kelljen gyalogolnunk. Amint elindultunk, Ortutay hátrafordult és megkérdezte: Miklós, hogy van az édesapád? Zavart hallgatás után Miklós megköszönte az érdeklődést és válaszolt: az édesapját, a kiváló újságírót, egy katolikus újság főszerkesztőjét 1950-ben, koncepciós perben elítélték és kivégezték. Szó nélküli csendben érkeztünk meg a múzeumhoz. Aznap már keveset beszéltünk.- Több jelből látszik, hogy nem szakadt meg a kapcsolatod a várossal. Van-e olyan terved, amit Kecskeméten szeretnél megvalósítani?- Egy„homokemlékművet" kellene állítani Kecskeméten. A közelmúltban a megyei vállalkozók rendezvényén életműdíjat kaptam. Megköszöntem és távozni próbáltam, de felkértek, hogy mondjak néhány mondatot. Beszédre nem készültem, de szerencsére olvastam Székelyné Körösi Ilona nagyszerű, Kecskeméti évszázadok című könyvét. A Küzdelem a homokkal című fejezet döbbenetes adatokat közöl a várost elnyeléssel fenyegető futóhomokról és a vele való szakadatlan küzdelemről: 1806-ban már a határ fele értéktelen, a futóhomok által elborított terület volt. Székelyné Körösi Ilona így ír erről: „A néhány holdas homokparcellákhoz jutott egykori,vállalkozó kedvű kecskemétiek kitartó küzdelmet folytattak a homokkal, mint az egyik Széktó környéki szőlőtulajdonos is, aki nádból és rőzséből korcokat húzott, hogy a homokot elfogja, de rövid időn belül - néha egy-egy éjszaka elég volt hozzá - a korcot is eltemette a homok, és akkor újra kezdte a védekezést mindaddig, amíg a 20 méter magasságot el nem érte (...) az eredmény azonban reményt és kitartást adott: (...) egy olyan három és fél holdnyi buckás homoktéren, amelyen körülkorlátozva csak egy birka sem kapott volna elég legelőt, már az 1839. évi szüreten 154 akó must termett..." Erről beszéltem a mai vállalkozóknak, akik nem ismerték ezt a történetet a hat emelet magas homokfalakról. 121
