Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Onagy Zoltán: Dragei hajnalok Zalánnal: az első tíz év
- Szüleid mivel foglalkoznak ekkor?- Apám kubikos volt. Rendkívül okos és invenciózus ember volt, aki pár osztályt végezhetett csak el. Azután irány a napszám, majd amikor már meg tudta fogni rendesen a lapát végét, bele tudta nyomni az ásót a szikkadt földbe, mehetett nagyapám brigádjába kubikolni. Iszonytató munka volt, gépek nélkül, ásóval, lapáttal, csákánnyal gödröket ásni, gödröket ásni, gödröket ásni. Ingázott Tatabányára, ahol az új, hatalmas és okádék lakótelepet építették. Nekik kellett az összes alapot kiásniuk. Ki tudhatná ma már, menynyi vért, verejtéket nyelt el akkor, ott, az a föld. Nyaralásaim is ezzel függtek össze. Mivel nem volt pénzünk elutazni sehova, főleg együtt nem, apám nyaranta egy-egy hétre elvitt magával Tatabányára. A munkásszáláson közös ágyban aludtunk, kis ember, de hatalmas muszklija volt, az volt a párnám, rántottákat készített vacsorára csípős kolbásszal, napközben pedig berakott egy-egy már kiásott alaplabirintusba, ledobott hozzám egy labdát és egy kislapátot, hogy focizhassak és homokozhassak, így el is voltam estig. Ez volt az én sok szép kisgyermekkori nyaralásom. Anyám a szomszédunkban épült téglagyárban dolgozott, különféle beosztásokban. Esti tagozaton elvégezte a nyolc osztályt - őt sem engedték tanulni a szülei, pedig neki is izgalmasan működő és pompás agya van -, arra sem kapott elég időt, hogy sokat olvasson; a sok olvasásra csak talán most, nyugdíjaskorában maradt ideje. Az egyik legborzasztóbb, de egyben legjobban megfizető beosztás az elszedőé volt. Azt a nehéz munkát általában csak férfiak végezték, meg anyám végezte, mert kellett a munka és a pénz, és mi szegények voltunk. Ez azt jelentette, hogy a keverőbői a futószalagon leérkezett a megformázott nyerstégla az elszedők asztalára, azt hármasával az ott várakozó szállítókocsikra rakták át, ha pedig megszaladt a tégla, vagy rosszul fogták meg, akkor hatosával emeltek. Ki lehet számítani, hány kiló lehetett három vagy hat nyerstégla, és hány kilót kellett emelnie egy-egy műszak alatt az elszedőnek. Ha meg hirtelen szaladt meg a tégla, akkor időnként belerohant anyám hasába, olyankor jött a mentő, beszállították gyomorvérzéssel a kórházba, gondoskodtunk magunkról, vagy a nagyanyám gondoskodott rólunk, hét végén pedig apánk. Apámnak, megjegyzem, volt egy remek szakácsmódszere. Mindig paprikás krumplit főzött, mert csak azt tudott, az ilyen hétvégéken, de bámulatosan keveset. Mi pedig faltuk a keveset, és ettünk volna még, és éhesek maradtunk, így történhetett, hogy valahányszor apám paprikás krumplijával álmodjunk azokon az éjszakákon.- Bölcsőde még nincs, gondolom, óvoda? Óvodás vagy? Idejében megkezdted a beilleszkedést a társadalomba?- Bár szüleim nem játszottak semmilyen hangszeren, tudták, vagy talán csak érezték, hogy a zene valahol nagyhatalom. Ehhez azért tegyük hozzá, hogy apám, aki kitűnő vőfély volt, rajongott a cigányzenéért és a cigányzenészekért, lakodalmak után gyakran adott szerenádot anyámnak az ablakunk alatt, aki kétféleképpen sírt olyankor: sírt az elérzékenyüléstől, és sírt amiatt, hogy a vőfélységért kapott pénzt apám hajnalra már rég belehúzogatta a Súki prímás vonójába. Zenei óvodába írattak be mindkettőnket, ahol kedvünkre énekeltünk, ütemeket doboltunk. Bátyám előbb a fuvolával próbálkozott, de valahogyan „nem állt rá a szája". Azután tangóharmonikával kísérletezett, ez akkor divatos hangszer volt, ne felejtsük el, még javában ott voltak az oroszok, és hol itt, hol ott csendült fel az éjszakában a harmonikaszavuk. Még mindig jobb, mintha dajdajgitáron játszanának, mondogatta ilyenkor a keresztapám. Én hegedülni szerettem volna megtanulni, de vagy a tanárom volt olyan érzéketlen, amilyen érzéketlen csak egy nagyképű pesti, a közepesnél közepesebb zenész lehet vidéken, vagy én voltam tehetségtelen a hangszerhez. Végül a dobnál kötöttem ki, elvégeztem egy dzsessz-dobiskolát és egy művész-dobiskolát gyermek létemre, nagy jövőt jósoltak a zeneiskolában akkoriban nekem, de ebből nem lett 29
