Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Onagy Zoltán: Dragei hajnalok Zalánnal: az első tíz év
Onagy Zoltán Dragei hajnalok Zalánnal- az első tíz év Zalán Tibor hatvanéves 2014. augusztus 27-én. Költő, író, drámaíró, dalszövegíró, pedagógus, dramaturg. Legújabb kötetei: Fáradt Kadenciák (vers, 2012); Holdfénytől megvakult kutya (vers, 2013); Papírváros (letarolva, három, regény, 2013). Az életinterjú-rész- let az első életszakaszban próbálja kideríteni, van-e különbség a normálgyerek és a költőgyerek közt: „tetten érhető-e?" '54-'64 - „halott csecsemő", „téglagyári tavak", „apám vasárnapi kocsmája"- Szombati napon születsz (most úgy teszek, mint Vámos). A szombat 1954-ben rendes munkanap. Hogyan szól a családi legendárium? Kísérte a születésed természeti jelenség, üstökös Adony fölött, sáskajárás, hegyomlás? — Tudom, hogy ilyenkor valami érdekeset vagy fontosat kellene mondanom arról, milyen jelenségek adták tudtára a világnak, hogy megszülettem. Nem olyan egyszerű ez az én születésemmel, mert nem jut az eszembe semmi izgalmas vagy misztikusan értékelhető, hiába töröm a fejemet. Mondjuk, ha éjszaka születtem volna (de délután esett meg az eset), akkor nyilván fergeteges csillaghullást csodálhattak volna meg az emberek a fejük felett az égen. De azon az augusztusi éjszakán semmivel sem több csillag nem hullott le, mint amennyi egyébként is átszánkázott volna a semmibe. Üstökös sem jelent meg, pedig nem került volna neki semmibe, így a három királyoknak sem volt mit követniük - nem is jöttek el a jászolomhoz az ajándékaikkal. Sáskák voltak ugyan a kertekben, de aprók és kevesek, a fű közül föl-fölugráltak, felejthető mennyiségben, és semmiképpen sem nem tarolták le a termést, nem sötétítették el zúgva az eget, a látóhatárt. Hegyek nem omoltak, nem omolhattak, mert Abony közelében nincsenek hegyek, ha lettek volna, egészen biztosan omlásnak indulnak, csak hogy valami bejegyződjék végre a családi legendáriumba; semmitmondóan lapos egy hely ez, akár a tehénlepény. Legalább a szombat kommunista szombat lett volna, mondhatnám, anyám önkéntes szorgalomból teljesítette a gyerekszülés ráeső nemes feladatát, de akkoriban még sima munkanapként kezelték ezt a szombatot is. De, ha jobban belegondolok, a családi legendáriumba mégis bekerült valami hidegrá- zóan elgondolkodtató furcsaság a születésemmel kapcsolatban. Nem kevesebb, mint az, hogy én már halott voltam, amikor megszülettem; legalábbis nem élő. Négy kiló kilencven dekás csecsemőként láttam meg a világot, azaz, nem láttam meg, mert nem volt bennem élet. Egy rettentően kövér, zöldessárga zsírhurkákkal körbepólyált néma újszülött feküdt a széttárt anyai lábak között a vérben és váladékban. Némán és holtan. Hogy mégis élek és írom ezeket a visszaemlékezéseket, annak köszönhető, hogy a szülésznő anyám barátnője volt, Mária néni. A szegény teremtés nem is attól ijedt meg, amit látott, mármint a néma és konok kis kupactól, hanem az villant az eszébe, hogyan fogja ő anyámnak elmondani, ha 26
