Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
Nagyon változékony, de mostanában nagyon ismerősen rossz az időjárás. Vajon lehet-e ilyenkor jó az ember hangulata? A szép táj is sivárnak látszik, pedig milyen csillogó, amikor süt rá a Nap. A kikövezett kocsiút felől, ahol a kaptató kiszélesedik, föltámad a szél, keményen ostorozza az akácok lombjait; az utolsó fénysugár makacsul visszahúzódott az irdatlan tömegű felhők mögé. A messzeség hullámvonalakban mind szürkébbé és szürkébbé válik. A szél száraz faleveleket, letört gallyakat kap föl, és a villámfényes Égig dobálja őket. Az ablakok szélére összehajtogatott zsalukat rosszul rögzítették, a pántok meglazultak és elengedték a falat, olykor megrángatja őket egy ismeretlen kéz, a kitámasztóvasak meg idegesen csikordulnak egyet. Töprengőn nézek az erkélykorlát mellől vissza a tájra, nincs bennem félelem, sem gyanakvás. Kicsiny dolgok ezek, felelek magamban. A vihar egyre erőszakosabban támad, belekap mindenbe, ami az útjába akad. Távolabb, az elemek lármájának jobban kitett széleken, az ágyásokat jelölő karók a veteményesek között szinte belesimulnak a förgetegbe. Duzzadtak a pajták bejáratát fedő ponyvák, hiába védik az udvar mélyét deszkakerítések, a vászon recseg a súlyos teher alatt. Homok- és kavicsfelhő söpör végig a kiszáradt, meszes földön. Az erős széllökésektől elszabadul néhány itatóvödör és odacsapódik az istálló cementes falához. Irtózom a hirtelen sötétülő téli estétől, suttogta alig kivehetően a konyhaasztal végéből. A repedezett ablakkeret sarkaiban légypiszok feketéllett. Hirtelen odakapott, elvastagodott körme hegyével kapargatni kezdte. Szél fújt, a síkos üvegen homokszem korcogott. A szürkület egészen bevonta a kinti ínséges levegőt, és a csillagok fénye már csak parányi derengésnek látszott a függöny mögött. A meny- nyezeten óvatos árnyékfoltok rajzolódtak ki. Hátát nekitámasztotta a csupasz falnak. Kinézett a fagyos ablakon. Valahol az elszórt házak körül Kutyák ugattak mérgesen, és kicibálták óljaikból azokat az ócska ruhadarabokat, amelyeket gazdáik vetettek oda nekik az ordító hideg ellen. A nyirkos köd rátelepedett a kertek végében a földekre, a málladozó épületekre, a látóhatár szélén, ott, ahol gondolta, az ólak és istállók ammóniaszagot kentek szét a poros földek alján. A Hold fénye rásütött a fehér murvára, megjelölve az utat a házig. Rádőltem a korlát vasára és az olvasmányomon kezdtem merengeni. Parancsot adott, hogy hozzák az istállóból a lovát, fölnyergelve, megitatva, abrakkal ellátva az irdatlan hosszú útra. Rögvest indulni akart, kisurranni a hatalmas jegenyék alatt, hogy mi se téríthesse el tervétől, de a lovászfiú ellenségesen megállt előtte, mintha nem értené szavát, csak pislogott bambán feléje. Aztán mintha még mulatott is volna rajta, sőt, mintha már azon járt volna a mihaszna esze, hogyan újságolja el a hozzá hasonló suhancoknak az uraság dühöngő szeszélyét. Szemrehányásokat tett magának. Mi játszik közre ebben a helyzetben? Ki tudná megfejteni. Füllesztő alkonyati óra telepedett a környékre, a mozdulatlan levegő bárkit elijesztett attól, hogy a szabadban töltse az idejét. Mélységes csend szállt a vidékre. 13
