Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Beke József: Bonyodalmak az Arany-versszövegek és magyarázatok körül
Arany így különírja a két utolsó szót, több kiadásban azonban egybeírva találjuk. Mi a jelentésbeli különbség? Az, hogy a költő érzékelteti a vad szó különírásával: itt a harc közben konkrétan egy megvadult „vad állat"-ról van szó. Ha egybeírjuk, a kifejezés általánossá, mondhatni: jelentéktelenné válik, hiszen a farkas természetesen vadállat. A „rosszabb" esetre A lacikonyha című vers egyik részletét hozom példának. Itt a téli vásár tipikus képét jeleniti meg a költő, a szituáció ismerős: kétoldalt az árusok sátrainak sora, közbül a sétáló vásárlók. Ekkor némely kiadásban azt olvashatjuk, hogy az egyik fagyoskodó árus a „...szabad ég alatt, Lehintett szalmán fel s alá szalad, Gondolja: beh jó volna egy kemence, Mely a vásárt befűtené egyszerre! Csak úgy neveti őt egy sanda ló..." Az még elképzelhető, hogy egy ló kancsal, hibás szemű, netán még sandalítani is tudhat, de hát pont egy vásár kellős közepén? Hiszen a vásárokon mindig elkülönül az állatvásár. Érdemes megnézni ezt a szöveget a föntebb említett régi kiadásban. Kiderül, hogy bizony nem a ló sanda itt, hanem a szöveg sanda, kancsal, hibás. Nincs is szó lóról, csak egy sandaló, tehát vagy kancsalító, vagy hívogatóan kacsintó kövér kofaasszonyról, aki neveti a fagyoskodó szomszéd árust: Csak úgy neveti őt egy sandaló, Széles gyökérre vergődött kofa, Ki a hidegnek alig néz oda, Fűtvén bokáit bögre-kandaló Tudjuk, hogy a „nyomda ördöge" sok mindent elbír, sok mindent rá is lehet fogni. Talán figyelmetlenség, talán ez az ördög okozta, hogy szétcsúszott a „sandaló" szó kétfelé, lett belőle „sanda ló". A baj az, hogy a fenti két szöveghiba, a vadállat és a sanda ló abban a kiadásban található először, amely az Akadémiai Kiadónál jelent meg a múlt század közepén, így ezt kritikai kiadásnak tekintették, ennélfogva (hibáival együtt) követték is a későbbi kiadók. Ezeknek az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Arany-köteteknek sajtó alá rendezője, szöveggondozója Voinovich Géza kitűnő, tekintélyes irodalomtörténész, szerkesztő volt, aki rokonság révén hozzáfért az Arany-hagyatékhoz, ugyanis a költő fiának, Arany Lászlónak az özvegyét vette feleségül. A sok értékes eredeti dokumentumot jó szándékban saját villájába menekítette, ebből aztán sajnálatosan az lett, hogy a főváros ostromakor minden elpusztult. Voinovich elismerésre méltó, óriási munkát végzett, amikor a költő verses műveit aprólékos, hasznos adatokkal, jegyzetekkel ellátva adta ki az 1950-es évek elején. Sajnálatos azonban, hogy a kritikai kiadások talán leglényegesebb követelményét, a szövegpontosságot tévesen értelmezte. A költő alkotásait nem a nyelvész pontosságával kezelte, hanem irodalomtörténészként inkább a művek keletkezési körülményeinek és utóéletének adatszerűségeire koncentrált. Mentségére szolgálhat, hogy amikor nagy munkáját elkezdte, még nem volt kötelező kritikai kiadásban a betűhiv szövegközlés, így saját belátása szerint - és gyakran nem következetesen - modernizálta a „régies" szövegeket. Változtatásait a helyesírás módosulásával indokolta, ezt azonban túl szélesen értelmezte, s az eredmény túlmegy a legszükségesebbeken, főként az egybeírás-különírás területén jelent sajnálatos szövegromlásokat. Rigó László szerint „Arany életművének korszakos jelentőségéhez egyszerűen méltatlanok a sorozat első, a lírát és a verses epikát tartalmazó darabjai." 77
