Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Biernaczky Szilárd: Afrikai (szép)irodalom Magyarországon
megfogalmazásában. Sebestyén Éva ennek súlyát átérezve folytatta az időközben elhunyt Krizsán László feladatkörét, és a leszármazottakkal együttműködve, a családi archívumban megőrzött kéziratok felhasználásával sikerült végre megismernünk az „igazi" Magyar Lászlót. De ugyanígy nagy öröm volt kézbe venni egy elrejtezett világutazónk, a Rákóczi utáni kor érdekes figurájának, Francois baron de Tott (azaz Tóth Ferenc báró, 1733-1793) mindeddig csak különféle nyelveken létező, immár jó magyar fordításban kézbe vehető emlékiratát, amely egy igen figyelemreméltó egyiptomi fejezetet is magába foglal. Jó lenne, ha sikerülne a Vasi Szemle műhelyében, a Tóth Ferenc professzor irányításával megteremtett munkát további baron de Tott-kéziratok felfedezésével és közreadásával megtetézni (különösen érdekes volna megismerni a francia császár számára készült, és Egyiptom meghódítását célzó tervezetet, amely, ha igaz, végül is csak Napóleon hadjárata idején került elő az íróasztalfiókból). De nem mehetünk el a Debreceni Egyetemi Nemzeti Könyvtár elektronikus vállalkozása mellett sem, amelynek eredményeként sok más mű mellett internetről hozzáférhetővé vált egy sor Afrikába vezető, klasszikusnak tekinthető, 19-20. századi magyar útleírás (Alvinczy Sándor 1852-1925, Asbóth János 1845-1925, Benedikty József 1829-?, Erődi /Harrach/ Béla 1846-1936, Gáspár Ferenc 1861-1923, Kecskeméthy Aurél 1827-1877, Torday Emil 1875-1931, valamint Zádori /Draxler/ János 1831-1887). Hadd tegyük hozzá, az útleírás, útinapló műfaja, még ha azt többnyire csak félliterátus műfajnak is tekintik, a szerzők igényességétől függően mégiscsak visszavezet az irodalom területére. * * * Végül is összegzésképpen elmondhatjuk, e (késői) hozzászólás szerzője tehát lényegében egyetért Kármán Marianna nyugtalanságával, ami az irodalom, a könyvek, az olvasás hazai sorsát illeti. Egyetért azzal is, hogy Magyarországon az afrikanisztika, és azon belül a napjainkra oly rendkívül gazdaggá vált afrikai irodalom (sőt folklór) ismerete nálunk mélyen alatta áll annak, amit akár csak minimálisan megkívánhatónak tekinthetnénk. Még egy határig hajlandó azt is mérlegelni, hogy az európai irodalomtudomány sok esetben nem az afrikai irodalom lényeges kérdéseit feszegeti, mi több, az elemzések nem csekély részében az árnyéka sem jelenik meg annak, amit ma már világszerte feszegetnek: e sajátos világ mélyebb megismerésének útja, amint már szóltunk az előbbiekben erről, csak egyfajta (még ha csak valahogy európai módra is megvalósított) Afrika-szempontú megközelítéssel lehetséges. Viszont tudomásom van arról, hogy Kármán Marianna jó szándékból papírra vetett, bár valóban túl vázlatos írására akár inzultussal is felérő reagálás érkezett. Éppen ezért fokozottan hangsúlyozom, jómagam nem valamilyen busman dárdahajítóként, pusztán csak öreg tanári gesztusból, vagyis oktatólag és szeretettel kívánom felhívni az apropó szerzőjének a figyelmét arra, ha adott esetben bármennyire is kikívánkozik, hirtelen támadt nagy lendületből, valamilyen lesújtó megállapítás, célszerűnek tűnik nagy lélegzetet venni, és előbb a tényeket számba venni. No nem azért, mert amit kimondunk ilyenkor, annak ne lenne önmagában is súlya (lásd Kármán Marianna írását), hanem azért, mert a pontosításokkal még hitelesebbé tehetjük a mondandónkat... Érdemes tehát széles körű ismereteket feltételező gondolatok megfogalmazásakor a felgyűlt ismerethalmazt alaposabban megtekinteni, és csak utána fogalmazni meg, némileg óvatosabban, a kijelentéseinket. Megemlítjük végül, írásunk apropója: Kármán Marianna általunk kommentált írása (lásd a bibliográfiát). Ennek az ifjonti hévvel elkészített vitairatnak a kérdésfelvetéseire viszont gazdagon adhat további válaszokat többek között a másik apropó: az AHU 69
