Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
maradt, de szinte észrevétlenül is befolyásolta ennek az irodalmi központú, de az irodalminál tágabb körű kulturális mezőnek a valóságos teljesítőképességét. Az 1980-as évek magyar közéletéről szólva új fejleményként az úgynevezett szamizdatkultúra kibontakozását, számottevő véleményformáló hatalommá válását szokás megemlíteni. Nem alaptalanul. Csakugyan, valami lényeges következett be a „demokratikus ellenzék" föllépésével és megszerveződésével. De e kör kizárólagos kiemelése a szellemi élet egészéből, csalóka. Sok mindent elfed, ami szintén létezett s szintén alakította viszonyainkat. A jelenkorkutatás nem fedezte fel még például, hogy - mutatis mutandis - Ilia Mihály körül is valami hasonló informális és alternatív „intézmény" formálódott ki. Ez az „intézmény" persze látható formában csupán az ő személye volt, s csak akkora hatóköre volt, amelyet személyes érintkezéssel és/vagy levelezéssel el lehetett érni, s amelyet emberi kvalitásainak presztízse össze tudott tartani. De ezt az intézményt, minden korlátozottsága ellenére, nem célszerű lebecsülni. A magyar társadalomnak, a magyar szellemi életnek egy olyan szegmensét fogta át, amelyet az utólag sikeresebbnek ítélt mozgások nem értek el, de amelynek állapota messzemenően befolyásolja közviszonyaink minőségét. S ha ez a szegmens, mint utólag kiderült, saját szempontjait áttörésszerűen nem is tudta érvényre juttatni, a maga területén alternatívát jelentett - s látensen ma is alternatívaként szolgál egy új korrekciós mozgáshoz. Ennek a látens alternatívának a mibenlétéről röviden szólni kockázatos és félrevezető volna. Nem is ennek az alkalmi cikknek a feladata. Annyit azonban nem árt kimondani, hogy itt egy széles alapokon nyugvó olyan szolidaritási közösség lehetőségéről volt szó, amely a szolidaritást nem etnikai alapon, hanem a minden embert megillető emberi méltóság jegyében fogja föl, de erős szociális hangsúlyai vannak. A „sajátosság méltóságának" nem etnikai, s nem felekezeti (bár e komponensekre is kiterjedő) szociális gesztusa ez. Azaz, bármily paradox formulázásként mutatkozik is, egy nem liberális szabadságeszmény, amely az egyenlőség posztulátuma alapján ad mindenkinek mozgásteret. Az alullévőknek is, a „nemzeti" s „felekezeti" kisebbségeknek is. * Ilia Mihály személyes történetét, amennyire meg tudom ítélni, az úgynevezett rendszerváltás felemás módon befolyásolta. Személyes sorsa, mint az előző rendszer delegitimálására kiválóan alkalmas történet, hivatalos elismerések sorát érdemelte ki. „Mindent" megkapott, amit ilyenkor kapni lehet: politikai rehabilitáció, címek, díjak, kitüntetések - helyben (Szegeden) is, országosan is. Díszpolgár lett, s Széchenyi-díjas, ahogy dukált. Mindaz azonban, amit lényegileg jelent, amit neve ténylegesen szimbolizál, nem kellett. Eveinek gyarapodó száma is, a külső körülmények is háttérbe vonulásra kényszerítették. Ez a mélyen paradox helyzet, ha jól megfontoljuk, sajnos nem véletlen, s nem is vezethető vissza valamilyen, személyekhez köthető, méltánytalanságra. A nyolcvanas évek végén, kivált a rendszerváltásként emlegetett fordulat után, az ország nagy, világtörténeti trendek szorításába került, a belső, autochton fejlődés megint, mint oly sokszor már, megtört. Az országban, miközben demokráciát 14
