Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
által kizsákmányoló gyakorlat elveit s retorikáját. Ennyiben nyilvánvaló kötődése a hajdani Parasztpárthoz (amelynek édesapja annak idején tagja volt), sőt a szocializmushoz is. A „neokonok" aligha tekinthetik saját hívüknek. S ez, hadd ismételjem meg, egyáltalán nem valamiféle „származásából" visszamaradó intellektuális előítélet. Önmagát, legnagyobb erényeit tagadná meg, ha asszisztálna az embernek a „piac" vagy bármely más ideológia nevében elkövetett alávetéséhez. Ez a személyiségképlet, amely itt szükségképpen leegyszerűsítve mutatja azt, ami bonyolult összeszerveződésű, s jórészt csak implicite jelen lévő, nem egy filozófus tételrendszere. Gyakorlati bölcsesség és életszemlélet inkább, amelyet a mindennapi életben, más emberekhez való viszonyában rendre a másik javára korrigál. Sérelmei és sebei neki is vannak, egyiket-másikat nem is nagyon tudja feledni, de ezeket sem hagyja elmérgesedni. Nemegyszer tapasztaltam, hogy olyanokon is segít, ha erre szükség van, akik méltatlanságot követtek el ellene. Jellegzetesen másokért élő ember. Ha van még valóságos tartalma a szónak, akkor ő egyike a „szent" embereknek. (Erről a szóról persze le kell operálni a katolikus dogmatika retorikai sallangjait, teológiai megfontolásait. Akiről szó van, az esendő ember, de esendőségében is van valami mély elköteleződés az emberi nem alapérdekei iránt. S el kell tekinteni a posztmodern relativizmustól is, amely e szót értelmezni sem tudja - önmaga kiüresedettségét demonstrálva.) Jelentősége túlterjed az irodalom körén, noha a jó irodalmat, a bármilyen formában jelentkező „igazi" irodalmat nagy becsben tartja. De ennek az irodalomtiszteletnek is van valami mélyebb, a puszta esztétikáin túlmenő egzisztenciális dimenziója, amely fölismeri a szövegben az emberi dokumentumot. 4 Pályája kezdetétől, 1957-től, nyugdíjba vonulásáig, 2004-ig, sőt informálisan még azon jóval túl is, tanárként, a szegedi egyetem oktatójaként dolgozott. A gyakornokságtól indulva végigjárta a szamárlétrát (egy időben tanszékvezető is volt), s a tanárként leélt kb. fél évszázad során magyartanár-nemzedékek sora került ki a keze alól. Egyik interjújában jogos önérzettel jegyezhette meg, hogy tanítványai ma már mindenfelé ott vannak az országban, s ha útra kelne, mindenhol akadna egy-egy tanítványa, aki szállást adna neki. Tanítványai iskolákban, tudományos és kulturális intézményekben, szerkesztőségekben viszik tovább a tőle tanultakat. E helyzet nem pusztán a katedrán eltöltött hosszú idő függvénye - a tanári minőség legalább annyira alakította ezt a viszonyt, mint a fölhalmozó idő. A tanár s a tanítvány viszonya ugyanis mindig kettőn áll: csak az a tanár (munkajogi helyzetétől függetlenül), akit a tanítványok is annak ismernek el. S őt, tapasztalatból mondom, nagyon sokan vállalják mesterüknek. A tanári munka persze egyetemi szinten már kettős szerkezetű. A tanár nemcsak tanít s nevel, de leírva vagy/és csak élőszóban, a személyes érintkezés közegében, tudást termel. A továbbadott tudásnak ez a „termelése" nem azonosítható teljesen az úgynevezett tudományos munka ma szokásos formáival - ez tágabb körű és személyesebb annál. Utólag nehezebb is kimutatni, de a maga körében alighanem hatékonyabb. Ez ugyanis, természete szerint, a hajdani „titkos", csak 7
