Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Ferdinandy György: Találkozások a Vörösmarty téren

A barátságunkból végül is semmi se lett. Amikor először hazalátogattam (kaptam a saját hazámba egy kéthetes turistavízumot), Haas Gyurka a bécsi emigráció fórumaiban hazaárulónak nevezett.

Bántott, de nem haragudtam érte. Időközben kiderült, hogy a nagybeteg asszony ügynök volt, egy tartótisztnek mondta tollba a férjétől szerzett értesüléseket. Elváltak, bécsi társam egyedül élt, amíg nemrégen ő is hazaköltözött.

És most itt, a színpadon, ez a töpörödött öregember, akit Kovács Imréről, a parasztpárti politikusról faggat Kulcsár Katalin (Püski Kiadó, 2012, Budapest). De ez itt már egy másik témakör. Haas György két és félszáz oldalas irata élvezhetetlen. Nehézkes, közhelyes, de legfőképpen: magyartalan. Gyakran még a szórend is hibás. Az egyeztetésekről nem is beszélve. Az „egy-egy beszélgetése- ink"-hez hasonló gyöngyszemekből több is található minden oldalon.

Azután, a tartalom! Úgy, mint anno engem, a szerző Kovács Imrét is lekísér- gette a határra. Menet közben kiderült, hogy mi mindent művelt amerikai emigrációja alatt ez a „tiszta lelkű és szívű" magyar politikus.

Például egy újabb háború szükségességéről próbálta meggyőzni az amerikai politikusokat. (Mi itthon éppen azokban az időkben ünnepeltük az újjáépült Lánchidat...)

Én ma úgy mondanám: fantaszta volt, életidegen. Megszállott. A parasztságtól várta a felemelkedést? Parasztok ma már sehol sincsenek!

Ide tartozik, felidézem egy Kovács Imrével kapcsolatos emlékemet. 1968-ban a müncheni Új Látóhatár, a magyar emigráció legfontosabb fóruma, irodalmi pályázatot hirdetett. Novella kategóriában a zsűri az első díjat András Sándor írónak ítélte. Ezt a döntést támadta meg egy hosszú, felháborodott olvasói levélben a parasztpárti politikus. És ehhez a levélhez fűztem észrevételeimet.

András Sándor hőse egy Kaliforniában kallódó ötvenhatos, aki - ha jól emlékszem - kiábrándult és kábítószeres. Kovács Imre „szemétdombnak" nevezi András írását, és kétségbe vonja jogát a nyomdafestékhez. „Az amerikai magyar lapokban - írja - hetente olvashatni gyászjelentéseket magyar fiúk hősi haláláról Vietnamban." (1968 a gyarmati háborúk ideje.) „A fényképekről - folytatja Kovács - tiszta arccal, nemes tekintettel néznek vissza ránk: 1956-ban még Budapest utcáin harcoltak, '66-ban vagy '68-ban a forró, gőzölgő dzsungelekben- ugyanazért az eszméért." (Tény, hogy az USA-ba menekült 1956-os fiatalokat besorozta az amerikai hadsereg.)

„Azt hiszem, itt van elásva a kutya! - folytattam ezt a réges-régi válaszlevelet- tőlem a következetesség, a becsület ezt követeli: ha kiállunk egy kis nép függetlenségéért 1956-ban, Budapesten, ugyanezt tegyük 1968-ban is, bárhol éljünk is a világban, még akkor is, ha a kis nép neve történetesen nem Magyarország. Ha elhagytuk hazánkat 1956-ban többek között azért, hogy többé senki se vonhassa kétségbe jogunkat a szabad önkifejezéshez, akkor a nagyvilágban szétszóródva is ragaszkodjunk ehhez, még akkor is, ha annak, aki kétségbe vonja jogunkat irodalmi díjakhoz, megjelenéshez, aki szemétdombnak titulálja gondolatainkat, történetesen nem Zsdánov a neve."

Befejezésül javasoltam Kovács Imrének, hogy tanulja meg a demokrácia játék- szabályait. A toleranciát. A civilizált, a kulturált hangnemet.

27