Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SCHEIBER SÁNDOR - Simoncsics Péter: „Në vödd lë rullam a kezed!”: Emlékeim Bálint Sándorról

1980 augusztusára hirdették meg az 1960 óta ötévente aktuális Finnugor Kongresszust a finnországi Turkuba, s minthogy akkor az ottani egyetemen én voltam a magyar lektor, kedvesen megkért, hogy legyek majd a kísérője. Örömmel készültem rá, hogy majd vendégül láthatom Turkuban, éppen ezért csalódottan vettem tudomásul bejelentését nála jártamkor 1980 januárjában, hogy - mivel a személyét illető hatósági korlátozást, hogy ti. nem adnak neki útlevelet, valószínűleg föloldják - Turku helyett inkább Rómába utazik azon a nyáron, ahová oly régóta vágyott, és ahol a pápa is fogadja majd. „De azér' - tette hozzá enyhítőleg - né vödd lé rullam a kezed." Most, halála után több mint 30 évvel hadd tegyek hozzá ezekhez még egy fontos dolgot. Bálint Sándor mint kitűnően képzett filozopter, teljes mértékben tisztában volt az összehasonlító módszer kiderítette finnugor (uráli) nyelvrokonság jelentőségével, amely az időnek egy általunk közvetlenül már érzékelhetetlen szeletéről küld jeleket. Őt, mint a népélet kutatóját, a fönnálló helyzet, a jelen azonban ennél is jobban érdekelte - természetesen. Hozzám mint finnugor nyelvészhez - barátilag - intézett szavai ma is fülembe csengenek: „Finnugor rokonság ide, finnugor rokonság oda, azé' neköm mégis ez ők a szomszéd népek a testvéreim, akkó' is, ha a hátamba vágják a kést."

Még egy emlék róla. Tudtuk szóbeszédből-miből3, hogy Sára asszonytól Róma engedélyével vált el, bár nem a saját indíttatásából. S azt is, hogy azután is, mindig gondoskodott róla és fiáról, Péterről is. (Válásuk után Sára asszony Pestre költözött.) S amikor Sára asszony súlyosan megbetegedett multiplex szklerózisban, és gondoskodásra szorult, ismét magához vette és odaadóan ápolta. Egyszer én is találkoztam ottjártamkor Sára asszonnyal. Sándor bácsi kézen fogva vezette be feleségét a szobába, ahol előzőleg engem leültetett. Azért kellett Sára asszonyt kézen fogva vezetni, mert magától már nem tudott járni. Miközben én sután megpróbáltam bemutatkozni neki, ő réveteg-áthatóan rám nézett és megszólalt: „Nini, egy reneszánsz angyal!" (akkoriban hosszú hajam volt). „Tudod, ki ez, Sárám? A Radimetzky Györgyi fia." Sára asszony továbbra is olyan furcsa-révetegen nézett, nem látszott rajta semmi jele, hogy ezt a nevet ismeri. Csak én döbbentem meg, hogy Sándor bácsi még édesanyám lánykori nevét is ismeri. Igaz, igaz, hiszen még lányként tanította. De miért kellene Sára asszonynak is ismerni e nevet? Sándor bácsi igyekezett valamiféle beszélgetést létrehozni közöttünk, de ez sehogy se ment. Aztán elvezette a feleségét, ahogy hozta, két kezénél fogva: „Na, mönjünk, leiköm, pihenj égy kicsit!"

Később tudtam meg, hogy édesanyám apjának a családja ugyanúgy Jászladányban élt, mint Sára asszonyé, s hogy édesanyám apai unokabátyjai ifjúkori pajtásai voltak neki. Hát onnan kellett volna, hogy ismerje édesanyám családjának nevét. De elfelejtette. Csak Sándor bácsi nem.

Pomáz, 1989. július 9. -2010. március 1.

3 Ld. Ifj. Lele József: „Az Úr készen találta őt". Bálint Sándor élete. Korda Kiadó, Kecskemét, 1996.

57