Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Kávai Katalin: Átkelés
Kávai Katalin Átkelés Az öregember egy centivel az élet elviselhetetlensége fölött lebegett. Felült a kórházi vaságyon, és körülnézett. Mellette vele egykorú férfi feküdt az oldalán, kifejezéstelen arccal, karján infúzióval, lila csíkos pizsamában. Az öregember gondolatainak rácsait, váltakozó ritmusban, madárvijjogás tépte szét. Nézte az eget a szakadozott szúnyoghálón át, de csak a temperával elnagyoltan szétkent bárányfelhők oszladoztak bávatagon az erős júniusi verdesésben.- Tél van - gondolta az öregember. Okvetlenül haza kell mennie, mert nincs elég tüzelő a gyerekeknek, biztosan fáznak. Nem tudja az asszony rendesen megrakni a cserépkályhát, pedig hányszor mutatta neki. A kis vályogház, amit még az apja épített, már csak emlék volt. Fala mindig salétromos a víztől, kivéve télen, amikor jól felfűtik. Szerencsére nem viszi ki a meleget a cúg, pedig hatalmas, boltíves, rézkilincses, előkelő ablakai vannak. Emiatt az út felől kicsit nevetségesen hat, mintha egy cselédlány a nagysága keppjében kurizálna. Nem kevésbé mulatságos az sem, hogy az alacsony mennyezet ellenére hatalmas kétszárnyas ajtó választja el a szobát a konyhának használt előszobától. A spájz nyaranta jó hűvös. Nem romlik meg a rúdra akasztott szárazkolbász, disznósajt, mázas cserépbögrébe tett tej. Nem élt már az öreg diófa az udvaron, amit még a fia születésére ültetett, sem a kis, fehér szir- mos almafák, amiket meg a lányáéra. Az egyik félig elsorvadt, amikor a kislány hároméves korában tüdőgyulladást kapott, de nem volt szíve kivágni. A hosszú kert végét maga ácsolta deszkakapu választja el a szomszédos telektől, ami az apja öccséé. Oda járnak át vízért, mert az ő kútjuk csak locsolásra jó. A nagybátyja csak ül egy ugyanolyan diófa alatt, mint az övéké, a térdére ejtett kézzel, és egész nap nem szól semmit. Mellette egy kalitkában fogoly mókus futkosott körbe- körbe egy mókuskerékben évekig, amíg csak el nem pusztult szegényke. Utána a kalitka üresen árválkodott, mígnem egyik télen teljesen szét nem ette a rozsda. Az öregember a fürdőköntösébe csomagolta kórházi motyóját. Nagy út állt előtte. Keresztül kellett törnie a sötétségen, a vak homályon, hogy az övéihez jusson. Pizsamában, karjában az infúziós tűvel kióvakodott a folyosóra. A zoknit biztonság kedvéért magán hagyta. Félt, hogy fázni fog a lába. Kórházi dolgozók, látogatók sietnek el mellette, de senkinek nem tűnik fel a zokniban csámborgó idős férfi. Délben a nővér ráteszi az ágya melletti kisszekrényre az ebédjét, majd miután teljesen kihűlt és bőrösödni kezdett a krumplifőzelék a benne úszkáló fasírttal, és a levesestányérban is kiütközött a kanál körül a paprikás zsír, vissza174
