Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés

vagy a folyópart irányába, amikor megérezte: kész, vége, leszakadt a nyelv, nem tud továbbmenni.

Hirtelen fél fordulatot tett, lehajolt és azt mondta: „Jaj, eloldódott a cipőfűzőm..." Egyetlen nagyon kiszámított mozdulattal kirántotta a leszakadt nyelvet, gyorsan a markába fogta, és megkötötte - jó szorosra - a fűzőt, majd egy lezser mozdulattal a zsebébe dugta a fölöslegessé vált cipőnyelvet. Mintha mi sem történt volna, elindultak a folyópart felé. Hiszen mozijegyre nem volt pénzük.

Pénz, megint a pénz! Bármilyen furcsa is, akkoriban az örökös pénzhiány egyáltalán nem zavarta őket. Ha volt - jó, ha nem volt - úgyis jó volt. „Valahogy lesz" - mondogatták. Volt olyan szombat estéjük, amikor csak annyira futotta, hogy a „kiscukiban" állva megigyanak egy-egy olcsó rumot, kávéscsészéből persze.

Volt egy trükkjük, amit mindketten gyakoroltak. Amikor - igen ritkán - egy kis pénzhez jutottak, egy-egy tízest, húszast a szekrényben lógó ruhák zsebébe dugtak. Csak úgy, véletlenszerűen ide-oda eltettek egy-egy papírpénzt. Hónap végén aztán megkezdődött a pénzkeresés, valahogy úgy, ahogyan Móricz írta meg a Hét krajcárban. Előfordult néha, hogy valakitől kölcsönkértek, „ösztöndíjosztáskor megadjuk" - ígérettel. Máskor viszont, ha „kitört a jólét", beültek vacsorázni „Ferencjóskához", pacalt ettek kovászos uborkával és vastag habos sört ittak hozzá. Azután a folyóparton vagy a híd melletti szökőkút körül ingyen is lehetett sétálni, és az is jó volt. Úgy volt jó!

Most ért a főiskola hajdani épülete elé. A díszrácsos nagykapu ugyanaz, mint annak idején - állapította meg elégedetten. A Katával töltött időkre való emlékezés mellett egész sétája alatt azt méregette, mi maradt meg változatlanul abból az időből, és mi az, ami már egészen más. „Ugyanaz maradt a pázsit a tereken, a korzó platánsora, ugyanaz maradt a folyó" - gondolta, miközben jól tudta, milyen más ez a friss hajtású, harsogóan zöld fű, hogy a hatalmas fák még öregebbek lettek, s hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. „Ezek az emberek, akik most itt a megállóban várják a villamost, még nem is éltek akkor, amikor Katával vártunk itt a késő esti villamosra." Ezek a komoly, öltönyös férfiak, vagy éppen könnyed nyári ruhás lányok jóval azután születtek, hogy mi itt Katával boldogok voltunk. Ok is valami boldog pillanatból születtek, csak sokkal később, amikor én már egyáltalán nem voltam boldog... „Eh, elmúlt a boldogság és a boldogtalanság is - elmerült az időben" - legyintett. A térre ekkor futott be egy villamos. A komoly férfiak és a lenge lányok fölszálltak rá és eltűntek. Eltűntek a közeli szűk utcába kanyarodó sínpályán, és eltűntek az emlékező időből.

Tétován állt a téren, nézelődött, merre menjen. A korzó felé, megnézni az öreg platánokat? A folyópartra vagy a sétálóutcába? Vagy egykori saját albérlete felé? Keresse meg a „Palacsintás" ételbárt? Vagy a kéttornyú templomot, ahová óvakodva mentek gitáros diákmisére? Mennyi helye van ennek a városnak, ahová emlékek kötik! Nincs errefelé olyan utca, tér, szöglet, kapualj, pad, amiről ne jutna azonnal eszébe egy tucat emlék. Vagy legalább egy villanásnyi emlékkép, csupán hangulat, egy impresszió. Ezen a sarkon volt egy süteménybolt kávézósarokkal, ahol a legolcsóbban lehetett tejszínes kávét inni. Most műszaki üzlet van a helyén. „Ezen a téren, itt, a templom mellett járkáltam körbe-körbe egy fél délután, miután Kata elküldött. Istenem-istenem, mennyit tépelődtem, hogy visz154