Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Győri László: Kis falusi néni

2013-ban, amikor ez a történet le van jegyezve, kenyérben számítva, inkább lefelé kerekítve, mint fölfelé, a harminc az nagyjából kétezer forint, ami akárhogy is, nem a legvékonyabb zizegés, ekkora összeget már csak sziszegve tud elveszíteni az ember, úgyhogy a könyvtáros az első langyos tavaszi délben úgy gondolta, jót tesz a néninek, most az egyszer szívből, szívesen kisegíti, de csak kölcsönben, a néni csak adja vissza a harminc forintját, nem megy neki olyan jól, hogy az utcán csak úgy elröpítsen egy akkora darabot abból a kevésből, amit megkeres. A néni a piacról jön, a piacra jár, van mit eladnia, nem koldus, nem koldul, nem esik nehezére megtéríteni a kölcsönt.- Nézze, néni, itt dolgozom a sarkon túl a könyvtárban, ki van írva nagybetűkkel. - Elővett a táskájából egy kis noteszt, kitépett belőle egy lapot, és ráírta a nevét. - Ideírtam, hogy ki vagyok. Mikor jön legközelebb? Tudja, nekem sincs sok.- Mikor is? Egy hét múlva. Nagyon szépen köszönöm, fiatalember, csütörtökön behozom a pénzt. A tartozásomat, mert tartozom, becsületes asszony vagyok, csütörtökön ide, a sarkon túl.

A cédulát összehajtotta, becsúsztatta a zsebébe, azzal elköszönt, elindult előre, balra, az ellenkező irányba, mint a fiatalember. Utánanézett, szaporán szedte a lábát, hogy még elérje a patalomi buszt. Csak az volt a furcsa, hogy az állomás jobbra esett, nem balra, amerre a kedves kis öreg néni lépkedett. A fiatalember megcsóválta a fejét, aztán újra a napnak tartotta az arcát, behunyta a szemét, élvezte a langyos tavaszi délidőt.

Egy hét múlva ismét megcsóválta a fejét, lévén csütörtök, amikorra a néni ígérkezett, és a néninek se híre, se hamva egész nap. Talán egy hét múlva, intette le magát a türelmetlenségért, egy hét múlva pedig reménykedett: majd egy hét múlva, a kedves kis néni azonban örökre eltűnt. Stricik, csirkefogók már sokan átverték, de hogy egy úgynevezett patalomi nénike így túljárjon az eszén, roppantul bosszantotta. A nevét se kérdezte, csak üres hozómra szórta ki kezéből a pénzt. Bosszúsnál is bosszúsabb volt, egy maga korabeli fickóra nem lett volna ennyire dühös, de hogy már a falusi nénikék is gazembernek álljanak, csomóba rántotta. - Soha többet, soha többet! Megnézem én azt a falusi tojásos, tejfölös, hagymás, kofás nénikét, aki engem átver! - Dühös volt, és úgy sajgott benne az indulat, mintha ez az öregasszony csúffá tette volna, elvette volna tőle a nagyanyját. Egyik-másik öregasszonyban többször is látni vélte, de amikor utolérte őket, egyszeriben átváltoztak, a patalomi boszorkány nem került elő.

Egészen addig, amíg a rendelőbe nem kellett mennie. A pernahajder szépen, illedelmesen, türelmesen üldögélt a pádon, a röntgen előtt, a sorára várt. Először nem volt benne biztos, hogy csakugyan ő az, a szemölcsről azonban mégiscsak biztosan fölismerte. Éppen már végzett, amikor meglátta. Félrefordította a fejét, összehúzta a szemöldökét, fölfortyant, ám a pillanatban egy vödör jeges vizet zúdított az indulatára. Leült vele szemközt, és bűvölni kezdte. Az öregasszony maga elé nézett, valami orvosi papírt szorongatott a kezében. A tekintetük elkerülte egymást. Szólintgatták az embereket, cserélődtek a várakozók, az öregasz- szony még mindig csak mereven ült. A fiatalember minden ajtónyitásra feszülten figyelt, az asszisztens kidugta a fejét, úgy kiáltotta a következő beteg nevét.

138