Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Zságot András: Visszautasított írásaim; Emberek körülöttem; Házasságkötés B. Mártával; Születésem nehézségei

vagy vajban, de te az anyádra akarsz hasonlítani, és az apádra nem gondolsz soha.

Igen, így éltünk házasságkötésünk előtt, nem tudtam, milyen színű leendő feleségem haja, mekkora és mi a neve, és abban sem voltam bizonyos, hogy házasságkötésem előtt láttam-e valaha a feleségemet.

Milyen kár, hogy nincs kedvem kimozdulni, és nem is tudom, mi történik a tereken, holott mindenki bizonygatja, hogy nincs annál szebb, amikor ember ember szemébe néz.

Eljött a várva várt nap is, Márta talpig hófehérben, de én is az alkalomhoz illő eleganciával.- Mártának, Ildikónak, vagy esetleg egész másnak szólítsalak?- Nem törődöm veled. Ha nem szeretsz, nem fogom megcsókolni a nyakadat, és mindenkit arra buzdítok, ha nevetsz, fagyjon meg a szájuk és húzzák apróra fülük hallójáratát.- Márta, te folyton a szeretettel foglalkozol. Nem is házasságot kell neked kötnöd velem, hanem beszélned kell a gyűlölködőkhöz a boldogulásukért.

Mondom, elég szépen felöltöztünk, túl sok embert nem hívtunk, de amikor szemem végigfuttattam a beszélgetőkön, megállapítottam, hogy senki nem hiányzik, mint régen, de szép volt, az általános iskolában is mindenki jelen volt az órán.- Márta, ha botrányt csinálsz, megverlek.

Nem szeretném sokáig húzni, pedig még pár momentumot szívesen említenék, milyen lehetetlen módon viselkedett Márta, negyedóráig azon siránkozott, hogy ő férfi, nem más, mint középiskolai barátom, nem is írom le a nevét.

Az ilyenkor szokásos vicceket elmondta Márta apukája, abban biztos voltam, Márta lépdel mellettem, akit Ildikónak hívnának, ha bátrak lennének, és a haja rövid volt és barna.

Beléptünk a terembe, a hatóság már várt reánk.

Egyszer Márta mondott igent, és akkor én nemet, aztán én igent és ő nemet, és valóban úgy történt minden, mint egy lidérces birodalomban, hol Ildikó volt, hol férfi, és akkor majdnem elmenekültem, aztán csúf öregasszony és apró csecsemő, váltogatták egymást az igenek és a nemek. Vajon én is annyit változtam, mint ő, mert nem mertem már ránézni, soha nem az én Mártámat láttam, hanem az én apámat, a végén mindketten üvöltöttük, hogy nem, nem, a vendégek csótányok voltak és aligátorok. Kirohantunk a szabadba és azt suttogta, most végre szeretsz, mert ő még most is erre gondolt.

Mindketten többször elmondtuk, hogy szeretnénk együtt élni, de nem lett a házasságból semmi, ahogy mondta, ezer akadályt soroltak a tanúk, mi is beval- lottuk összes bűneinket.

134