Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.

nélkül.) A ma emberei viszont már annyian vannak, hogy lassacskán nem lesz hová húzódniuk. Legfeljebb az amúgy is minden mértéken túl felduzzadt városokba, ahol nem megtermelik, hanem elfogyasztják a lét javait. Már amennyi jut majd belőlük. (Ám hogy kinek mennyi és milyen arányban - az már egy másik kérdés.)

*

Október huszonharmadika. Azóta épp az ötvenhatodik. Higgadt belenyugvással veszem tudomásul: megértem, megértük ezt is. Azokban a napokban s hónapokban erre nem mutatkozott százszázalékos esély. Más dolog persze, hogy akkori életkoromból s életerőmből adódóan a tulajdon halálom lehetőségébe még nem igazán tudtam magam - hogy úgy mondjam - beleélni.

Tévénk - szerencsére? - már hónapok óta nem működik, így a rádió révén követjük nyomon (úgy-ahogy) az ünnepi eseményeket. A pártok s a különféle politikai alakulatok más-más helyen gyűjtik össze híveiket a maguk külön megemlékezéseire. Vezérszónokaik kivétel nélkül valamilyen ellenségkép (másik párt - avagy az összes többi párt - és annak első embere(i), valamely kisebbség, esetleg a teljes többség, továbbá EU, IMF stb.-stb.) felmutatásával iparkodnak lelkesíteni az egybegyűltek tömegét. (A tömeg itt nem mennyiségi, hanem minőségi, lényegbeli különbséget jelent az egyénhez képest: alkalmas húrokat pengetve - az érzelmek s indulatok várható interferenciája folytán - sok-sok embert általában könnyebb meggyőzni valamiről, mint kettőt-hármat.)

Jómagam többnyire húzódozom az ünnepi beszédektől. Úgy is, ha más szájából hallom, de kiváltképp akkor, ha nekem kell(ene) effélét mondanom. Az elmúlt héten (személyes érdekeltségre hivatkozó rábeszélésnek engedve) mégis rászántam magam, hogy egy kecskeméti lakónegyed közösségi házának udvarán az egykori események (még) élő tanújaként és résztvevőjeként emlékező szavakat mondjak ötvenhatról. A városrész egy-két tucatnyi, többségükben idős lakosán s iskolás gyerekeken kívül három történelmi egyház (r. kát., ref., ev.) lelkész képviselői vettek részt az ünnepségen. Ez utóbbiak - ki-ki a maga módján s rítusa szerint - megszentelték a ház bejárata közelében álló ötvenhatos emlékművet. Megjelent továbbá két díszegyenruhás öregúr, hajdani nemzetőrök, egyikük őrnagyi, másikuk tábornoki (!) rangban, telitűzdelve kitüntetésekkel (főleg az utóbbi). O ráadásul el is késett, ám nyomban közölte az esemény szervezőjével: szeretne - úgymond - néhány szót szólni.

A néhány szó mintegy hat A4-es oldalt tett ki, igaz, jó nagy betűkkel kinyomtatva. A nagyméretű betűk sem tudták elejét venni a dagályos közhelyekkel teli szöveg felolvasása közben az egyre gyakoribb akadozásnak, a bonyolultabb szavak nyelvgabalyító gonoszkodásainak. Önjelölt szónokunk a jelenből leginkább a nemzeti összefogást hiányolta. Két derűs mozzanat élénkítette még az ünnepséget: az emlékmű megszentelésekor a díszőrségben álló két leánykának is kijutott az odafreccsentett szenteltvízből, csak úgy kapkodták a fejüket. Továbbá: miután - személyes indítványomra - közösen elénekeltük a Szózatot (ugyanis nem volt kéznél az a CD, amiről lejátszhatták volna, s ez a sajnálatos körülmény - akárcsak rövid- (vagy távol-) látó embert az otthon felejtett szemüveg

89