Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Sándor Iván: A hetedik séta a fikció erdejében
Az éjszaka mélyén 1914, elküldte András nevű nagyapja (némileg általa rendezett szövegű) visszaemlékezését a piavei csatára. „A szemben állók pontos információkkal rendelkeztek a támadás tervéről, ezért aztán a tüzérségi előkészítés után a Piave folyón átkelő gyalogságot olyan pergőtűz fogadta, amilyenre még nem volt példa. András mellett már nem egyesével haltak meg a társak, hanem tucatjával omlottak bele a megáradt folyó zavaros vizébe. Neki sikerült azért a folyón átkelnie, de visszanézve biztos volt benne, hogy arrafelé nincs út többé, itt kell elpusztulnia. Odaát valahogy meghúzták magukat a szerencsés kevesek, várták, hogy mi a további parancs. Hadtápként az éjszaka egy szállítmány kenyér, valamint egy hordó rum érkezett a túlpartról, a kenyeret azonban az utolsó pillanatban elsodorta a víz, csak a rumot sikerült nagy nehezen átmenteni. András és egy társa küldetése az lett, hogy a hordó rumot derékszíjjal átfűzve továbbvigye az előttük harcoló bajtársaknak mint hadiellátmányt. Szállítás közben többször el kellett dobniuk a hordót, s hasalni a gránátok elől, de valahogy mégis megérkeztek az első géppuskaszakaszhoz, akik örültek bár a rumnak, de fölöttébb hiányolták mellőle a kenyeret. Kérdezték még, hogy mikor jön a váltás, ők lelkesen biztatták a géppuskásokat, hogy rövidesen, de erről maguk is tudták, hogy annyit ér csak, mint a haldoklónak a feltámadás közeli lehetőségéről szónokolni. A következő pár nap a kölcsönös tűzharcról, előrenyomulásról és visszavonulásról szólt, váltakozó eredménnyel, mindkét fél ezrével áldozta fel bakáit a tűzben, de számottevőbb veszteséget mindenképpen a Monarchia által vágóhídra küldött ezredek szenvedtek, srapnel, gránát és a kitűnő találmánynak bizonyult dumdumgolyó hatásaként, mely utóbbi arról volt nevezetes, hogy nemcsak behatolt az ellenség testébe, de ott még utógyújtás segítségével fel is robbant, így tüntetve el végleg az áldozat személyazonosságát. Mivel nyár volt, a lövészárkokban elpusztult, szögesdrótokon fennakadt katonák tetemei pár nap után rettenetes bűzt kezdtek árasztani, a legyek és szúnyogok milliárdjai pedig végképp elviselhetetlenné tették a kúszó-mászó-bujkáló katonák életét. Június 21-én reggel András mellett robbant egy gránát. A légnyomás beledobta őt egy rozsdás, vízzel teli aknagödörbe. Hanyatt fekve, sárral és vérrel lepetten, eszméletlenül feküdt. Órákkal később egy szanitéc megfogta a kezét.- Te! E' még itt él! - szólt oda társának, és vállára emelve biztonságos helyre cipelte őt az ellenség tüze ellenére." A maga „egyedi univerzumára" emlékező katona átélt „tényei" (valószerűi) organikusan belehelyezhetők a regényírói látomás egyedi univerzumába a fikció és az olvasó találkozási lehetőségének egy változataként. * * * Két további példa a fikcióban feltáruló egyedi univerzum látomásának és az egyedi (olvasói) sorsnak a találkozására. Az egyik. A Követés ben az 1944 végi események nyomában jár a kétezres évek Emlékezője. A múltban vele, mint tizennégy éves fiúval együtt bujkáló leányka neve (a valóságban): Sonja. Ám mivel a regény jelen idejű fikciójában is meg kell jelennie, 7
