Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Sigmond István: A szakács elfogyott

Az inkvizíciós környezet igen lehangolónak bizonyult, a milliomos egy majdnem üres szobában találta magát, egy íróasztal mögött ült és sorban olvasgatta a segédpapoktól kapott iratokat. Ezek mind-mind feljelentések voltak kettesével összefogva. Neki kellett eldönteni, hogy a feljelentettek szavaikkal vagy tetteikkel megsértették-e a római katolikus egyház tekintélyét. Ha az illető a protestáns vagy a zsidó vallás dogmáiban hitt, és azt kisebb vagy nagyobb hallgatóság előtt hangoztatta is, vagy csak hitetlen volt, ezeknek az esetében kérni kellett a pápai jóváhagyást, hogy kínvallatásnak vessék alá a szerencsétlent. Ez volt a tévelygő eretnekség kinyomozásaként ismert feladat, tulajdonképpen akció nélküli nyomozás. Ezek után meg kellett várni a pápai jóváhagyást, és következhetett a büntetés végrehajtása. 1200-ban járunk, Spanyolországban. Itt az volt a szokás, hogy akit bűnösnek találtak, először kínvallatásnak vetették alá, s csak utána rótták ki rá a büntetést. Az igen súlyos eseteket máglyahalállal büntették, de ez a büntetés csak apagyilkosság, szentségtörés, gyújtogatás, boszorkányság és árulás esetében volt adható, de hogy a szentségtörést, a gyújtogatást, a boszorkányságot és az árulást tulajdonképpen milyen formában követte el az illető, ezt a bíróságon kellett eldöntsék, hogy kimeríti-e a titkos ügyiratokban szereplő bűncselekmények legsúlyosabb formáját vagy sem.

A mi emberünk sorban behívatta a delikvenseket, hogy a kínvallatás egyetlenegy vagy többféle formáját alkalmazza rajtuk. Először mindig a víztortúrával kezdte. Ez abban állt, hogy a segédpapok segítségével rengeteg vizet itattak a vádlottal, az illető néhány liter után könyörgésre fogta a dolgot, de hát abbahagyni a procedúrát nem lehetett. Viszont megengedték, hogy menet közben az illető annyit pisiljen, amennyit akar, de az elviselhetetlenül feszülő belei irtózatos fájdalommal jártak, egy idő után lélegezni is alig tudott. Pedig ez csak az első fázis volt. A következő szakaszban feszíthető csomózású kötelekkel erősítették kínpadra a bűnösnek talált eretneket, a kispapok természetesen boldogan segítettek, a római katolikus egyház tekintélyének megőrzése adott értelmet az életüknek, s hitük szerint ezt úgy lehetett biztosítani, ha a protestánsokat, a zsidókat és a hitetleneket kivétel nélkül kínvallatásnak vetik alá, aminek az esetek nagyon nagy többségében semmi kézzelfogható eredménye nem volt, a megkínzottak semmit sem vallottak be, csak üvöltöttek minden egyes újabb feszítésnél, ami nyilvánvalóan kibírhatatlan fájdalommal járt, és a feszítések sűrűsödése egyre nagyobb fájdalmat jelentett, már-már repedtek a csontok, mintha szakadozott volna a hús, az izmok, a rostok. A többi kínzóhelyiségből érkező férfiüvöltések és női sikolyok találkoztak a levegőben, a fájdalom olyan többszólamú koncertjét hozva létre, amelyre hasonló példát nemigen lehet felhozni azóta sem, pedig az emberi szenvedések hanggal kísért változatait bizonyára meg lehetne említeni az azóta eltelt évszázadok történelmének ismeretében. Nagyon súlyos esetekben, amikor az eretnek semmilyen körülmények között sem volt hajlandó megtagadni elveit, a kínvallatás köröm alá vert szögekkel fejeződött be, természetesen a kispapok segédkeztek ebben is, s ha még mindig nem hangzott el semmiféle vallomás, sorban letépték az eretnek összes körmét. Aztán néhány pihent kispap a delikvens után jött, s visszavonszolta cellájába az illetőt.

59