Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

Fecskék, menyetek, macskák és elvaduló galambok voltak számára a társadalom. Fölfedezte életrendjükben azt a szakaszosságot, amely miatt ellenségeik számára is kiszámíthatóak lehettek. De a valódi rendszert, az alávetettségből, a mellérendelések láncolatából, s talán valamiféle törzsi, faji öntudatból származó fegyelmet az utca felőli szarufa alá telepedett vadméheken tanulta meg.

Az a figyelem, mondhatni, hogy szeretet, amelyet Frieder a kezdeti években tanúsított állatok, madarak, bogarak iránt, megmagyarázhatatlanul ment át gyűlöletbe. A párosodó galambok felajzott turbékolása, a fészküket építő fecskék sárgolyóinak halk csettintései, a csuporforma otthon építésének szinte nesztelen, mégis hallható hangjai, a macskák szerelmes kurrogása gyűlöletet keltett benne, s olyan érzés fogta el, hogy ha nem pusztít el mindent, akkor neki kell elpusztulnia.

Frabábi megrémült, amikor Frieder arcába nézett, s nem tudhatta, hogy az a fénykép volt a dühroham elindítója, amelyet ő adott oda.

A meneküléskor Knoppék nem vitték magukkal Frieder dolgait, abban reménykedve, hogy Flitler csodafegyvere napokon belül úgyis megfordítja a háború menetét, s ha a fiú korábban térne vissza a frontról, mint a család a bizonytalanból, civilbe öltözhet rögtön. Minden a helyén maradt, reménykedett az anyja, hogy a fiókos szekrényben megtalálja ingeit, gatyáit, a gyapjúzoknikat, téli és nyári ruhákból mindkét váltást, s amikor egy alkalommal Frabábi friss levendulát tett a molyok ellen a ruhák közé, megtalálta azt a semmitmondó, talán az időtől megfeketedett fényképet.

Hatkilences fekete-fehér kép volt. A rózsabimbót felismerte, az kiviláglott a sötét alapból, de hiába forgatta, nem tudta megállapítani, hogy egy ravatal fekete gyapjúposztóját látja, vagy az idősebb Frau Knopp hárászkendőjét, s amikor rákérdezett, Frieder kikapta kezéből. Számára az a kép, amelyről csak nagyapád és ő, ketten tudták, hogy Müllerné ágyékszőrzetén van a rózsabimbó, a nemiséget jelentette. Nem a kép valóját látta benne, hanem azt a sárgán fénylő gumiköpenyes alakot, aki kitárja, mint egy szárnyat, azt a szokatlan köntöst, s az aranyfényben ott volt látható minden, amiről egy kamaszfiú álmodhatott.

Ujjai görcsöt kaptak a féktelen dühtől, nem bírta széttépni, ezért a szájába gyűrve rágni kezdte a képet. Homlokán lüktetve dudorodtak ki az erek, de Frabábi nem ettől a látványtól, hanem a nézésétől ijedt meg igazán, és amilyen gyorsan csak tudott, lemászott a padlásról, s napokig kerülte a találkozást.

Olyankor tette le a padlásajtó melletti lépcsőfokra az aludttejes csuprot, a kenyeret, vagy ha sütés napja volt, s még nem volt friss kenyér, akkor a héjában sült krumplit, amikor Frieder lépteiből tudta, hogy a padlás túloldalán van éppen.

Frieder nem csak Frabábival szemben változott meg.

A szemlélődőbői, szokásokat megismerőbői talán felszínre bukkant az uralkodó faj diktátori, uralkodni akaró hajlama, s megtette azt az utat, amit őelőtte mindenki, aki önmagát fontosabbnak érezte a többinél.

Nem állhatott vadméhek, fecskék, menyétek, galambok élére Frieder, s az, hogy szeme láttára párosodnak, fészekaljakat nevelnek, eljuttatta a magány végső stádiumainak egyikébe, az önpusztítás kezdeti fontolgatásának gon39