Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

udvarára láttak, s a nyári melegben, amikor még a cserepek szélei is zizzenve pattogzottak szerteszét a forróságtól, pengeéles darabokban csúszva az esőcsatornába, s a leskelődők homlokáról úgy csörgött az izzadtság, hogy szinte semmit sem láthattak, meglesték az esővizes dézsában hűsölő kislányt.

— Abban az évben, azt hiszem, hogy az afrikai sáskajárást megirigyelve, annyi volt a lódarázs a faluban, hogy a csorgónál, a várárok fölött, ahová inni járhattak, szinte fekete-sárga volt az ég, s mi nem tudtuk, hogy ezek kedvenc fészekrakó helye éppen a padlás - mesélte nagyapád a kudarcba fulladt leskelődést. Azt, ahogy azt hitte, hogy Frieder csiklandozza egy tollal a nyakát, amikor éppen ő nézte a félmeztelen Trau tét a periszkóppal, s hátraütött, de nem is egy, hanem egy egész csapat lódarázs nyalakodott a nyakán csordogáló izzadtságból, s a fenyegetettség miatt egyszerre támadták meg mindkettőjüket.- Szegény Traute, semmit és senkit sem láthatott, csak az üvöltésünket hallotta, s talán azt hihette, hogy földrengés van, mert a kapkodásban, csapkodásban sikerült akkorákat ütni a tetőre, a lécezetre, hogy zengett bele az egész környék, s az udvarukba csúszott cserepek miatti csörömpöléstől egyetlen szökelléssel kint volt a dézsából, s úgy, ahogy volt, egy szál bugyiban jajveszékelt segítséget kérve.

Te csak szutykos, elhanyagolt udvarokat láttál a beporosodott, pókhálós csőbe nézve. Kapuja vesztett csűröket, roskadozó, cseréphiányos nyári konyhákat, aztán félrehúzva egy cserepet, hogy közvetlenül a padlás alá is láss, láthattad Traute udvarát, s ha nem emlékeztél volna nagyapád képi elbeszélése alapján, hogy melyik irányban keresd Seidler szíjgyártó mester házát, akkor is felismerted volna.

Az udvar közepén csalánnal benőtt, korhadó dézsadongák meredeztek az égre a rozsdás abroncsok hálójából. Talán cserzőkádak lehettek valaha. Vastag, penésztől zöld gépszíjjal volt átkötve a tornác széthullni készülő deszka mellvédje, de nem csak ott volt rothadó bőrmaradvány. A diófa egyik vízszintes ágáról ülőke nélküli hintaféle lógott két hosszú bőrhevederen, s a férfitenyér széles, repedezett, talán gőzgépet álmodó, hintapótló bőrszíj alatt egy virágszirmait hullató, hajdan dúsan festett, nyilvánvalóan szász bölcsőben, szétrothadt szőrcsomók között egy kutya aludt.

Szétgurulva az udvaron fémhordók, még a német feliratot is ki lehetett betűzni rajtuk több mint hetven év után. Cserzéshez használt nátronmeszet tárolhatott bennük a tímársághoz is értő szíjgyártó mester.

Traute, akit Frieder Traubchennek, szőlőcskének nevezett, húsvétkor ökörhajcsárostorokat ajándékozott a fiúknak, amivel akkorákat tudtak cserdí- teni, mintha puskalövés lett volna. Cipőfűző vékonyságú bőrökből készült a varkocsszerű ostor, amit maga Traute font a műhely hulladékából. Az apjától tanulta, Bartolomäus Seidler, aki szíjgyártó volt ugyan, de ostorokat, deréköveket is készített az áttétnek túl vékony anyagból, s így a kislánynak volt, akitől ellesse a mesterséget.

Az apja valójában a nagyipar számára dolgozott.

Cséplőgépek gőzlokomobiljaihoz, szárazmalmokhoz, de nagyobb városi üzemekhez is szállított, s a hegyekből mázsaszám hordták neki a szárított fenyő28