Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

rakhassa a templomtetőt, az egyetlent, amelyet hódfarkú cseréppel fedtek át a háború előtt. Csak az utcák és az udvarok arányait módosította, s így négykézláb mászva a cipősdoboz nagyságú porták között, naponta másoknál ebédelt, sorkosztra fogva magát, mint a gyermekkora emlékeiből előlépő nőtlen lutheránus pap, aki bevallotta, hogy ha megnősül, megtiltja majd, hogy tyúkhúslevest és rántott csirkét főzzön neki az asszony, mert a hét minden napján vasárnapi ebéddel várták a presbiterek által kijelölt házaknál.

De Friedert nem csak az étel utáni vágy hajtotta. Az ő éhsége másmilyen volt.

Szerelme, Traute házát mindig elkerülte. Számára semmi sem volt közelmúlt vagy nagyon távoli esemény, mert nem történtek vele olyan dolgok, amelyek értelmet adhattak volna az idő valós fogalmának.

A béke utolsó évének nyarára gondolt néha, arra a napra, amikor megérkezett a hadirokkant stájer kereskedő a mozgóüzletével.

Addig még nem láttak a faluban olyasmit, amiket a savószemű ember hozott, akinek olyan volt az arckifejezése, mintha éppen hazugságra készülne. De mindenképpen eseményszámba ment az a buszból és a vontatott utánfutóraktárból álló hihetetlen csoda.

Recsegős hangszórója is volt az autónak, ami annyira eltorzította a beszédet, hogy senki sem értette, hogy mit is árul, de azért mégis megtelt a templom előtti piactér, tolongtak is, hogy egyesével bejuthassanak a billegő fémlépcsőn a buszba.

Valódi vegyes üzlet volt a kocsiban, még csilingelő verklikaros pénztárgépe is volt a savószemű osztráknak, és ha kifogyott valamelyik kapósabb áruból, a boltnak berendezett részből csak hátrament az utánfutóraktárba, amelynek nem volt ablaka, s máris hozta a nyugati világ legújabb csodáit.

Bakelitedényeket árult, dinamós kézilámpát, kerékpárgumit és láncot, palackos gázrezsót, telepes világvevő rádiót, amit a polgármester, Wolfgang Teutch, akit akkortájt már faluvezetőnek is neveztek, azonnal meg is vett, s még ezer olyan hihetetlen tárgya volt a polcokon, amit addig még soha nem láttak a faluban.

De a legnagyobb sikere a gumitalpú vászoncipőnek volt, amiről Frieder anyja azt mondta, hogy azért olyan drága, azért kerül két pengőbe, mert bele sem kell izzadni, mert már gyárilag lábszaga van. De azért megvette, s nagyapád is kapott egyet, s így mindketten nyertek a pünkösdi famászó versenyen, mert nem csúszott a talpuk, s akkor egy éjszaka megtörtént az, amire a zsinórmértékkel épített háztetők nézése közben, a periszkópba bámulva emlékezhetett Frieder.

A házakat összekötő, az ereszek magasságáig rakott, néhol galambdúcos téglakerítések tetejét is cseréppel védték a hótól, esőtől, s akkor a gumitalpú varázscipőkkel elindultak ketten nagyapáddal, hogy a Wáchter-ház tetejéről, kéményekbe kapaszkodva, lovaglóülésben a kapuk felett, de eljussanak a malomtól az Asztalos-bástyáig, ahol napközben a Tischlerstube, Friederék kocsmája, kuglizója működött.

Olyan zajtalanul, halkan mentek a tetőkön, hogy senki se vette észre, amikor éppen a fejük fölött jártak, s nagyapád kitalálta, hogy megfogja a bokájánál Friedert, s ha így fejjel lefelé lógatja, akkor be tud bámulni oda, ahol az ablakból kiszüremlő lámpafény miatt azt remélték, hogy ha nem is látnak valami különöset, de megijeszthetik a gyanútlanokat.

20