Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold
Mint Grimm meséjében, a hamelni patkányfogóban a zenész fuvoláját a gyermekek, úgy kísérnek téged gazda nélkül maradt tárgyaik. Hatalmas kovácsüllő úszik utánad, tányérok és faliórák közt éviekéivé, hogy elhagyhassa a súlytalanul lebegő tekebábukat, amelyek előbb még körtáncot lejtettek a kocsmapult körül, s ebben az áradásban pillekönnyen szállingóznak fényképek és családi bibliák, bevetetlen ágyak és tűzhelyen hagyott lábasok. Frieder padlása is követ, bárhová mész, mintha nem is csak egy hagyományos ácsolat lenne az ölesre rakott falak tetején, hanem kísértet, amely légáramlaton lebegő madarak módján, a kiterjesztett fedélszerkezethez tapadó, cserepeket tartó lécbordáival vitorlázik mindennapjaid fölött. Ha rágondolsz, olyan, mintha ebben a tetősátorban téged is aszaltak volna a nyarak tikkasztó melegei a cserepek alatt, s a telek fagymarásait is érzed. De mindezt csak beleérzed, hiányzik az igazi átérzés. Frieder kétségbeesését, fájdalmait, a magányt, a mozdulatlanságtól satnyuló végtagjainak zsibbadását nem is élheted át, s nem hallhatod a fedélszék évszázados gerendáinak időjárás okozta fura hangjait sem. Most már egy kicsit a tied is az, amit csak egyszer láthattál a valóságban, de amely, nem utolsósorban, Frabábi padlása is volt. Hiába élt lent a házban, mert két ember volt a foglya annak a padlásnak, s az asszony számára talán még keményebb lehetett ez a fogság, hiszen ő, ha csak elvileg is, de bármikor elmehetett volna, ha akar. Távoli szülőföldjén, egy mezőségi magyar faluban, ahonnan a háború kezdete előtt elszegődött Frieder nagyanyjához cselédnek, éltek a testvérei, s még útlevélre sem lett volna szüksége, ha menni akar. Ezt a kettős magányt az évek már nem fokozhatták, hatványozhatták, de alapfokon is kibírhatatlan lehetett számukra. Borzalmasabb mindennél, amit előtte átélhettek. A szökött hadifogoly felfedezésétől való rettegésük közös volt. Bujkáló és bújtatott naponta ismétlődő félelme úgy telepedett a házra, mint egy gyógyíthatatlan, de megváltó halált mégsem hozó betegség tünetegyüttese. Tudni azt, hogy alig karnyújtásnyira van egy másik világ, de nem szabad lemászni az évente frissített, illatos szénával kipárnázott padlásról, s így sokkal keményebb börtöne lett Friedernek, mint az őrtornyok reflektoraival, gerendapalánkkal, szúrós dróttal, kutyákkal védett hajdani szovjet fogolytábor. És tudni azt is, hogy van egy asszony, egy gyermekkorából itt maradt relikvia, aki, érkezése után, talán hetekkel később, már csak hangoskodva, olykor üvölt- ve mondja fel a napok eseménytelen folyásának semmitmondó jelenségeit. És akivel eleinte, amíg még volt mondandójuk egymás számára, csak a kéményen keresztül beszélhetett, s aki pontosan olyan ítélet nélküli fogoly volt, mint Frieder maga, de nem azért, mintha szabad mozgásában lett volna korlátozott, hanem azért, mert a megélhetésük embertelen munkát követelő óráiban minden szavára, lépésére vigyáznia kellett, nehogy egy sóhajtásból, egy meggondolatlanul tett mozdulatból megsejtsék az idegenek a padlás féltve őrzött titkát. A padláson, keményfa ajtaja volt a kéménynek, itt tették be disznóvágások után füstölődni a szalonnát, kolbászt s a hetekig sóban érlelt sonkát. Az asszony, a bujdosó érkezése utáni hetekben, ha éppen a házban volt, s nem a mezőn vagy a veteményesben, akkor a nyitott kemenceajtónál hallhatta, hogy 13
