Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Dávid Gyula: Az Erdélyi Helikon a negyvenes években
irodalom című művéről, Márai Sándornak két regényéről is, Féja Géza magyar, illetve Szerb Antal világirodalom-történetéről, s a felsorolást folytathatnék olyan, az akkori magyar szellemi életben meghatározó szerzőkkel, mint Illés Endre, Joó Tibor vagy Karácsony Sándor. A népi írók felé megmutatkozó nyitottsága miatt jelzésértékű Parajdi Incze Lajos írása Erdei Ferencnek A magyar paraszttársadalom című könyvéről, a „baloldal" felé Tompa László kritikája Kovács György Aranymező című regényéről, s más vonatkozásban, talán némi politikai betájolódásra is utalva, Gál István két tanulmánya: Babits szerepe a magyarországi angol műveltségben, illetve Oroszország az amerikai szellemi életben. Az Erdélyi Helikon beilleszkedése az összmagyar szellemi vérkeringésbe különben nem volt zavartalan. Az csak az új hivatal „packázásai"-nak őreá is kivetülő árnyéka, hogy a magyar sajtórendelkezések merev alkalmazása következtében már 1941-ben összeütközésbe kerül a hatóságokkal a postai terjesztés miatt (az akkori sajtórendelkezések szerint ugyanis kedvezményes postai terjesztésre jogosult „folyóirat"-nak csak az a sajtótermék minősült, amely évente legalább 12 számot jelenetetett meg, az Erdélyi Helikon pedig - mint tudjuk - a nyári hónapokat kihagyva, 1941-ig csak 10 számmal jelentkezett), s csak Bánffy Miklós közbenjárására tisztázódik az ügy. De nem mentes ez az időszak más, politikai természetű konfliktusoktól sem. Bánffy Miklóst a magyar parlamentben egyik erdélyi képviselőtársa, Páll Gábor támadja meg, felhánytorgatva a Magyar Népközösség elnökeként való szereplését, később pedig a Magyarság című nyilas lapban jelenik meg egy cikk, amelynek írója „tisztogató seprűt" helyez kilátásba „az erdélyi irodalom vadul burjánzó berkeiben is" (Szinérvári András: Zsidók és szabadkőművesek irányítják az Erdélyi Helikont és az Erdélyi Szépmíves Céhet. 1944. május 26.). A Helikon íróközösségének az 1942-es marosvécsi találkozó után kiadott nyilatkozatban meg is fogalmazódó kritikus állásfoglalása azonban nem elsősorban ezekben gyökerezik. A kezdeti fenntartásokat Kós Károlynak és Tamási Áronnak a korábbiakban bőven idézett írásai is érzékeltethették. Igaz, két esztendő elmúltával a problémafelvetés már sokkal mélyebb és élesebb. Nincs itt most idő és lehetőség arra, hogy a helikoni íróközösségnek ezt az 1942-es vécsi találkozón elfogadott, s a magyarországi közszellem és a magyar kulturális kormányzat felé kritikus hangvételű nyilatkozatát (amelyet visszaemlékezések szerint szintén Tamási Áron fogalmazott) részleteibe menően ismertessem. A hetvenes évek végi cenzúra által ránk kényszerített erős csonkításokkal megtalálható a Marosi Ildikó szerkesztette dokumentumkötet, A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (Kriterion, 1979) jegyzetanyagába elbújtatva, s teljes terjedelmében (illetve Kovács Lászlóné visszaemlékezése szerint már akkor is csonkított formában) a folyóiratban (1942/7. 596-604.). Itt csak néhány bekezdését idézem: „Felszabadulásunk óta két esztendő telt el. A tájékozódás és tisztánlátás céljából szükséges is volt ennyi időt várni, mielőtt a minket érintő kérdésekben állást foglalunk. Alapos tájékozódás és tisztánlátás érzése nélkül komolyan véleményt nyilvánítani nem lett volna sem méltányos, sem lelkiismeretünk szerint való. Ez az oka, hogy mostanáig várakoztunk. Habár természetesnek tartottuk volna, hogy Erdélyben a szellemi munka és gondolkodás a hazatérés után is folytatása lesz annak, amit mi huszonkét éven át cselekedtünk és hirdettünk; természetesnek, hogy azok a személyek és szervek, akik és amelyek az erdélyi magyar kultúra építésének, munkálásának közvetlen irányítását, vezetését és újjászervezését a kormányzat vagy a magyar társadalmi szervezetek megbízásából és támogatásával átvették a maguk kezébe, igyekezzenek 67
