Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Szigeti Csaba: W+10, avagy Weöres Sándor Finaléjának költészettörténeti elhelyezése
de valami mást), és bizonyos megkötésekkel kibontottak belőle egy új, mert eddig és így nem létezett szöveget. A társaság vagy csoport egyik tagja, Jean Lescure az Oulipo történetének kezdetén, 1961. febr. 13-án bemutatott egy általa kitalált szövegátalakító és -előállító megkötést. Azt az S+7 módszert, amellyel a W+10 módszer érzésem szerint igen közeli rokonsági fokban áll (ezek kétpetéjű iker módszerek). Hogy ez miben áll és miként alkalmazható, a következő rövid definíció adja meg: „Az S+7 módszer abban áll, hogy egy előzetes létező szöveg minden egyes főnevét t substantif (S)/ ki kell cserélni az egy adott szótárban utána következő hetedik főnévvel."5 (A francia S+7 módszer neve a vonatkozó angol szakirodalomban N+7, nálunk a magyarban F+7-nek kellene lennie.) Fölerősíteném a ragaszkodást a 7-es számhoz: minden 'utána következő' 7. főnévre kell cserélni az előzetesen már létező főnév szövegét. Mint ahogy Weöres Sándor is konzekvensen emelt ki minden 10. szót (szófajától függetlenül), és konzekvensen ejtette ki a mindenkori 10. szavak között lévő kilencet. Természetesen házilag magam is kipróbáltam az eredeti, a lescure-i módszert, és - miként előre sejtettem, vártam is - nagy tömegben pocsék rossz szöveget kaptam. De olykor fantasztikusan szépet és elmemozdítót! De inkább hallgassuk meg a másik, korai kipróbálót, Raymond Queneau-t, aki a már említett 1964 elején megtartott egyetemi előadásában így ismertette ezt a módszert: e megkötés „Abban áll, hogy veszünk egy szöveget, és minden főnevét kicseréljük egy adott szótárból az utána következő hetedikre. Az eredmény nyilvánvalóan a kiválasztott szótártól függ. A hetes szám természetesen önkényes. Magától értetődik, hogy ha például kétezer szavas szótárt veszünk, és ha S+2000 módszert alkalmazunk, visszajutunk a kiinduló szöveghez. Ugyanígy használhatunk I (ige) + n, M (melléknév) + p stb. módszert, és kombinálhatjuk is őket; majd megtehetjük azt is, hogy n, p... ne legyen szigorúan konstans. A Patafizikus Kollégium 17. dossziéjában található néhány példa. Az eredmények nem mindig különlegesen érdekesek, ellenben olykor elragadóak. Úgy tűnik, csak a jó szövegek adnak jó eredményt. Az eredeti és a végső szöveg közötti (minőségi) összefüggés okai meglehetősen rejtélyesek, és a kérdés nyitott."6 Már 1964-ben megmutatkozott Queneau matematikára állított elméje: kiterjesztést (extenziót) javasolt, a főnévről igére, határozószóra, stb., 7-ről n-re, és a csoport tagjai később bőségesen alkalmazták a kiterjesztés adta 'származtatott megkötéseket'. Hogy a Weöres Sándor és Jean Lescure közötti alkotástechnikai párhuzamosságot megítélni, értékelni tudjuk, ki kell emelnem a fenti Queneau-idézetből a Patafizikus Kollégiumra tett utalást. Tudniillik arról van szó, hogy nagyjából az 1960-as évek végére az Oulipo antipatafizikussá vált, törekvéseiket ekkor már a patafizikusok ellenében fogalmazták meg. Amikor például A nagy londoni tűzvész című regényében az oulipós Jacques Roubaud azt akarja mondani, hogy Julia Kristevának a költeményekről és a költészetről vallott elgondolásai - Roubaud itt érzésem szerint A költői nyelv forradalma című, még strukturalista foganású könyvre gondol - túl vannak minden emberi ész és/vagy értelem határán, egy5 Paul Foumel: i. m., 2. fej. Mindkét fejezet magyarul: Rövid történet; Elvek és kiáltványok. Ford. Szigeti Csaba, Szépliteratúrai ajándék, Pécs, 1998/2-3. szám, 137-149. p. 6 Raymond Queneau: Littérature potentielle, in: U. ő: Bátons, chiffres et lettres, Gallimard, Paris, 1965. 37
