Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Dávid Gyula: Az Erdélyi Helikon a negyvenes években

közlésre, a kisebbségi korszak három lét-állapotát rögzítő írás. A szám élén Kovács László (ez alkalommal aláírt) vezető cikke olvasható: Az erdélyi költő politikája. A szerkesztő bevezetőül Arany János szavait idézi a cenzúráról (olyan, mintha valaki „bakancsával akarná eltiporni a napsugarat"), majd így folytatja: „...az erdélyi író igazában egyebet sem tett, mint politizált. A modern költő általános magatartásához viszonyítva majdnem szokatlanul is sokat. De ez a politika /.../ majdnem teljes egészében egyúttal helytől és időtől fiiggetlen magasabb értelmet is nyert /.../ A hatalommal szemben inkább a lelki fölénye és a zavartalan hite volt az izgató, mint a nyers indulata és lázadása." (1940/9. 518.) Alább így foglalja össze a huszonkét év erdélyi irodalmának meghatározó vonásait: „A tágabb haza helyett ott volt a szülőföld, a lelkeket a szenvedélyes megtisztulás vágya, a magunk revíziója ragadta meg, s élővé varázsolódott a múlt, beköltözött a jelenbe, majd annak szinte ellenhatásaként megérkezett az élő erdélyi nép, a világon és az embereken átlátó, kíváncsi és tiszta ember, akivel új életet érdemes teremteni." (uo. 520.)

Az 1940. decemberi számmal aztán tartalmilag is elérkezik az Erdélyi Helikon a jelenhez. A szerkesztő ugyanis azzal a kéréssel keresi fel az írótársakat, hogy vessék papírra, „..mit éreztek, mit láttak és gondoltak az élet magyar magvetői, amikor ilyen nagyot fordult velük a világ?!" (1940/10. 609.) A szám pedig a felkérésre született írásokból áll össze - egyetlen kivétellel: Reményik Sándor Magunkba le című, 1931-es keltezésű versét küldi el, de aktuális ajánlással: „Azoknak, akik odaát maradtak." A többi írás nagyobbrészt a változás napjait (Kemény János: így léptünk át a szabadságba, Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven, Wass Albert: Két nap, Asztalos István: Pirosbetűs napok) vagy szerzője azokkal kapcsolatos érzéseit-gondolatait (Kiss Jenő: A hazatérés naplójából és Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság! című versei, Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején című esszéje), illetve a múltat felelevenítő emlékeit (Moher Károly: Az elnyomás szótára) tárja az olvasó elé. Helyet foglal ezeken kívül a lapszámban Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól című tanulmánya és Kovács Lászlótól egy írás A történelem lapja szélén címmel. Az „Irodalmi krónika" rovatban közlik Hankiss Jánosnak az erdélyi írók 1940. november 7-én, Budapesten tartott felolvasóestje előtt elmondott bevezetőjét, s megtalálható a lapszámban a „Művészeti szemle", a „Könyvek és írók" (ebben Makkai Sándor a Bánffy-trilógia zárókötetéről közöl kritikát), valamint - még ebben a számban is - a „Román folyóiratszemle".

Annak számára, aki ma olvassa újra ezeket az írásokat, elgondolkodtató, hogy ezek egy részében nemcsak az öröm és lelkesedés, s nemcsak a változás napjainak néhány felemelő vagy tragikus eseménye örökítődik meg, hanem - a jövőt illetően - bizony fenntartás is kifejezést nyer. Különösen két írás az, amely ebből a szempontból figyelmet érdemel: Kós Károlyé és Tamásié. Más-más műfajban szólnak, de a fenntartás - vagy talán inkább az aggodalom - azonos irányú.

Kós Károly Ezerkilencszáznegyven című írásában - amely egyébként évtizedekkel később ürügyet szolgáltatott arra, hogy írója születésének centenáriumán a Ceaufescu-cenzúra még a nevének említését is letiltsa (v. ö.: Dávid Gyula: A betiltott centenárium. In: Kiáltó szó. Kós Károly emlékezete. Nap Kiadó, Bp. 2005. 304-313.) - a változás napjait, a román alakulatok ki- és a magyar honvédek kolozsvári bevonulásának képeit idézi fel. Ezek között az akkor még friss emlékképek között azonban ott van egy háromszor is visszatérő parabola. Más-más történelmi helyzetben (az 1918-as összeomlást, majd az önépítő kezdetet idéző körülmények között) indulásra kész a történelem szekere; a Sors hívására sorban felül rá a politikus, a pap, a polgár - mindegyik kényelmes, adott esetben vezető helyre, induláskor azonban kiderül, hogy ott áll még a szekér mellett a költő is, aki számára azonban már nincs hely. Ekkor ő, fáklyával a kezében, a szekér elé áll. „Én majd mutatom a sötétben az utat" - mondja.

Harmadszorra azonban - a jelenhez érve - módosul a történet: a hazatérés ünnepéről jövő költő késve érkezik az állomásra, a szekér már tele van.

63