Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Ózer Ágnes: Tanulmányok a délvidéki magyarokról
kor diktálta lehetőségeket. Behatóan elemzi a politikai iránykeresésben felmerülő vitás, valamint a magyarországi hivatalos körök szerepvállalásának feltételeit, amelyek a szófogadatlanságot az anyagi támogatás megvonásával büntették. Rávilágít arra a kérdésre, amely közvetlenül 1918 után, a jugoszláviai, majd a vajdasági magyarság napjainkig megválaszolatlan sorskérdése lett, hogy a délvidéki magyarság politikai tevékenységének súlypontja egy nemzeti alapon szerveződő párt köré tömörüljön, csak kulturális szerveződésben csúcsosodjon-e ki, vagy a vajdasági nemzetiségek közös, a Vajdaság autonómiáját felvállaló politikai szervezkedésben kell keresni a megmaradás formuláját. Ezzel párhuzamosan foglalkozik a szerző a másik fél, Belgrád és a jugoszláv politikai körök intoleranciára inkább hajlamos, a két világháború közti időszakban gyakorolt politikájával és Magyarország kisebbségtámogató politikájának lehetőségeivel, és annak határaival. Majd a második világháborúban a visszacsatolt Délvidéken gyakorolt kettős nemzetiségi politika kicsúcsosodásaként végrehajtott szerb- és zsidóellenes razziák történelmi értékelését sem mulasztja el, sem pedig a „hideg napoknak" a vajdasági magyarság sorsára gyakorolt hatását az 1944 októberét követő időszakban. A. Sajti Enikő meggyőződése szerint, az áldozatok számát illetően, a partizán hatalom által végrehajtott „tisztogató akciók" áldozatainak, a kényszermunkára hurcolt és internált magyarok számának végleges meghatározásában „ma még lehetetlen egyértelmű állást foglalni". A szerző foglalkozik a bosz- szúállás időszakától a teljesen különböző, a „kollektív bűnös, fasiszta magyar nemzetiség" rehabilitációjával és a jugoszláviai magyar kisebbségnek az új államba való beilleszkedésének folyamatával. Lévén, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség egy ilyen beilleszkedési folyamaton már 1918 és 1920 között átesett, ennek a történelmi jelenségnek, valamint a magyar kisebbségi társadalomban beállt változásoknak Sajti Enikő két külön tanulmányt szentelt. A kötetben külön fejezetben tárgyalta a szerző a visszacsatolás kérdését és a visszacsatolt területen folytatott integrációs politikát, mely szerinte szorosan kapcsolódott a második világháború előtti időszakhoz. Szól azokról a történelmi eseményekről, amelyek az első világháborúból győztesként kikerült, újonnan megalakult délszláv állam létrejöttét támogató államok politikai hatalmának csökkenésével álltak elő. Áttekintette Jugoszlávia külpolitikai mozgástér-korlátozódásának hatását a magyar-jugoszláv közeledésre és a jugoszláviai magyarság kisebbségi helyzetének alakulástörténetére. Ebben a kérdéskörben A. Sajti Enikő meggyőződéssel állítja, hogy a jugoszláv hivatalos körök kisebbségi politikájában a két világháború közti időszakban nem észlelhetőek változások, legfeljebb a toleranciaküszöb elmozdulása volt észlelhető. A kisebbségeket, így a jugoszláviai magyarokat is, a Jugoszláv Királyságban olyan erőnek tartották, amely kifelé húzó és államgyengítő, ezért azok integrálódására sem törekedtek, s annak csak állameszközökkel való féken tartását tartották fontosnak. Ez a helyzet csak a két ország közti barátsági szerződés megkötését követően jelentett helyzetjavulást a jugoszláviai magyarság részére. Majd összehasonlít és megállapítja, hogy lényeges változást az 1941 és 1944 közötti időszak sem hozott, amikor a magyar állami berendezkedés visszaállításának tényét kell elkönyvelnünk a Délvidéken. Azt, hogy hogyan és miként játszódott le a terület katonai visszafoglalása, a Délvidék jogi, adminisztratív és iskolahálózatának újraszervezése, milyenek voltak a ki- és betelepítések traumatikus eseményei, és elemezte a visszacsatolt területek gazdasági és szociális integrációjának fő irányvonalait is, így azokat a körülményeket is, amelyekben a kultúra és az egész visszacsatolt terület társadalomszervezése új kereteket kapott. Foglalkozik a délvidéki magyarság legfontosabb intézményével, a DMKSZ-nek a magyar társadalom egészére nézve átfogó szerepvállalásával, melyben nem kis jelentőséggel bírt a nemzethűségi igazolások kiadásának joga is. Plasztikus rekonstrukciója ez annak a közhangulatnak, amely a visszatért Délvidéken a visszacsatolást követően uralkodott, amely Sajti Enikő véleménye szerint a délvidéki magyarság számára sem volt mindig a legelőnyösebb, a délvidéki szerbségre pedig különös nehézséggel telepedett, sőt azt a szerző a „szerbek kulturális mozgásterének végletes leszűkítéseként" jellemezte. Ezt az állítását a Matica srpska tevékenységének és az Újvidéki Szerb Tanítói Konviktus működésének betiltásával támasztotta alá. A délvidéki magyarság politikai szervezeteinek ismertetésekor, a „térség jövőjét meghatározó kommunista mozgalomról" értekezve, emeli ki a szerző annak a ténynek a jelentőségét, hogy a délvidéki kommunisták megmaradtak a Jugoszláv Kommunista Párt keretei között, azzal pedig, hogy nem engedtek revízióellenes álláspontjukból, nyíltan tagadták Magyarország társadalmi rendjét, és annak nemzeteszméjét is. A szerző ezzel is igyekezett rámutatni annak a kisebbségi útnak a másságára, amelyet a délvidéki kisebbség, a második világháborút követő időszakban, a többi elszakított nemzetrésztől különbözően járt meg. A kommunista mozgalom ellen bevezetett „repülő bíróságok" tevékenysége, amelyek nemzeti megkülönböztetés nélkül végezték munkájukat, amely a dél-bácskai és Sajkás-vidéki és újvidéki razziában csúcsosodtak ki, amelyben a legnagyobb számban szerbek és 110
