Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Bakonyi István: Egy „nyugatos” költő: (Sumonyi Zoltán: Nyugat)

távolabbi asszociációk is, hiszen gondolhatunk akár Arany János kapcsos könyvére és József Attilának „kartotékadatos" szövegére is. A huszadik és huszonegyedik századi emberi léthelyzet jelzései ezek. Mindezeket kiegészítik bizonyos önéletrajzi elemek, vagy éppen a lélek belső tájainak rajzai. Adytól Illyésig, Vas Istvánig, Weöresig, Takáts Gyuláig ér az érdeklődés - egyben igazolva Sumonyi világának nyitottságát, és azt az igényt, hogy a kirekesztés ellen a költőnek szóval is küzdeni kell.

Aztán a második ciklussal (A fejedelem emlékiratából) egyre inkább megyünk vissza a múltba, egy sajátos időutazással, szellemi kalanddal. A történelemismeret, a biblikus érdeklődés, a gyökerek fontossága kap itt egyre inkább hangot. Menekülés lenne ez a jelenkorból? Az is. De mégiscsak több ennél. A múlt példatára ugyanis leckét ad föl a mának - sugallja a költő. Nyelvileg is belehelyezkedik a letűnt korok világába, de határok között marad a stílusa. Alkalmazza például a ragrímeket (Megbékül végre a szegény ország), s ezáltal is jól érzékelteti a korhangulatot, a történelmi levegőt. Itt is találunk átiratokat, Kazinczytól például, de „belebújik" Petőfi bőrébe is. Magyarsága vállalt és visszafogott, mint ahogy ezt az Üzenet Kodály-évfordulóra mutatja. A nagy zeneszerző emléke alkalmat ad erre a vallomásra. Ám sikeres a költői megoldása akkor is, ha szabadverset ír (Üvöltés, Márai Sándorért). Itt akár kassáki hatást is észrevehet az olvasó. Drámai szövegáramlás, belső feszültséggel, némi önváddal és igazságkereséssel. S a békés végkifejlet: „...és bólintok minden mondatodra." Az igenek és a nemek után kimondja az azonosulás mondatát. Másutt a játékosság uralkodik, ahogy ezt az Egy kiállítás képei - magyar etűdök című ciklusban láthatjuk. Itt a 2006-os mezőtúri kollektív tárlatra készített miniatűröket olvashatjuk, egyfajta Weöres Sándornak szánt tiszteletadásként. Egyik jellegzetes darabja: „Hintalovam háta. / Se nyereg, se kápa! / Fölpattanok s vágtatunk a / Zeneiskolába." Ujjgyakorlatok ezek, s bevallottan az alkalomhoz szólnak.

1997-ben már írt zsoltárokat Sumonyi Zoltán Gryllus Dániellel közös CD-jükre, s most az új kötet egyik ciklusában ezt a tevékenységet folytatja. A Tíz zsoltár tulajdonképpen többszörös átirat, hiszen Dávid király ószövetségi zsoltárait a reformációban átírták, azokat a szövegeket Szenei Molnár Albert fordította magyarra, s ezeket a szövegeket éneklik mindmáig a református istentiszteleteken és egyéb alkalmakon. Ezek az ősi és veretes szövegek a nyersanyagai Sumonyi műveinek. Talán kevésbé veretesek az új változatok, de érvényes és hiteles versek. Személyes hitellel, a zenéhez illeszthető módon. A fájdalom, a drámaiság hangjai szólalnak meg általuk, gyakran kéri a szerző bennük Isten segítségét, igen finom lírai eszközökkel. Egyben azt is bizonyítják e művek, hogy Sumonyi Zoltán otthonosan mozog a legkülönfélébb korokban és szellemi áramlatokban, és ezáltal különös értékekkel gazdagítja újabb irodalmunkat. Nemes hagyományápolás is ez, kísérletei pedig túlmutatnak önmagukon. Emelkedett, ünnepélyes hangjára egy példa a 148. Zsoltárból: „Dicsérje mind az Úr nevét a földi tér, / Dicsérje hegy, halom, s a cédrusok! / Dicsérje szélvihar, s a hó, a köd, ajég, / A férgek és a szárnyas állatok!"

S ezzel még koránt sincs vége a kötet hangbéli és műfaji gazdagságának, hiszen a befejezésben Az Isten alkuszik című történelmi egyfelvonásost találjuk. A kor 1172, amikor a III. István halála utáni bonyolult helyzet uralkodik. Az utódlás a központi téma, s mindezt drámaírói erényekkel mutatja be szerzőnk. Ókori elemekkel (kórus) díszített játék ez a félelem világáról. Érinti a hatalomhoz viszonyulás örök problematikáját. Szövegei élők és jól mondhatók, nyelvezete ugyanakkor a költőt mutatja föl újra. Sumonyi Zoltán kísérletei tehát sikeresek, és állják az idő próbáját.

(Argumentum, 2011)

104