Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Varjak az Akasztóhegyen : Naplójegyzetek 2002-ből

közepén a kis hágó, amelyen át a Medvesaljára juthattunk. Azon átkapaszkodva értük el az országúinak azt a részét, amely Magyarországról jött, s amelyre egy kőúttal a huszadik század elején Péterfala is rácsatlakozott. (Addig a falu tkp. zsákfalu volt, azért nevezték a csúfolódók a „világ közepének".) Most a tóval a település megint leszakadt a pétervásári-salgótarjáni vonalról, s végleg bezáródott Szlovákiába. Az utolsó emlékem az Ibolyásról: toljuk a biciklinket vagy öten, péterfalai legények (lélekben sorra veszem őket: egy híján valamennyi a temetőben), kaptatunk föl, az Ibolyás-dombra, megyünk a Medvesaljára, pontosabban Bástba, bálba. Az egykori társaság élő tagjával, B. A.-val találkoztam a minap, otthon jártamban. Hetvenöt éves, de alig változott, fekete, éles arcú, varjúforma, szíjas ember. Puska volt a vállán, valahonnan a Feneki-erdőből jött. Sok a róka, irtani kell, mondta. - Papberke, Ibolyás, a gyermekkor, az ifjúkor, a régi falu nyomtalanul eltűnt, de ő, mint egy fekete menhir, itt maradt.

Szeptember 21. Vacak, borús időben vacak, borús a hangulatom. Vajon mi tudna ilyen állapotban érdekelni? Előveszem Pelle Emil könyvét: Bölcső a máglyán. A szerző mezőgazdasági kutatómérnök, Budapesten él. 1947-ben a szülőfalumból egyedül az ő népes családját telepítették át Magyarországra, máig sem tudni, hogy miért épp rájuk esett a faluban egyeduralkodó szlovák komisszár választása. Helyi gyökerű, nagygazda família volt a Pelle-Fodor család (Fodor volt a ragadványnevük), sokat olvasó, művelt fiákkal (Emil testvérbátyja a falu első érettségizettje; 1938-1944 között, Szlovákia magyar részének visszacsatolása idején tanítói oklevelevet szerzett, Egerben), a komisszár tanácsadójának korlátolt agyában a műveltség feltehetően egyben magyarságot is jelentett, s így lettek Pelle-Fodorék „magyarkodásban" bűnösek. A könyv kitűnő, bár műfaja meghatározhatatlan. A szerző, úgy tűnik, leginkább a harmincas évek faluszociográfiai irodalmából tanult, de minősíthető a műve akár a narrátora, egy parasztfiú érdekfeszítő fejlődéstörténetének, vagy akár egy szubjektív történelmi tablónak is. A legfőbb mondandója mindenesetre a következő: a szlovákiai magyar történelem háború utáni alakulása az ottani magyar etnikum teljes végének a kezdete volt. A második Csehszlovák Köztársaság a kitelepítésekkel, a vagyonelkobzásokkal, azaz a hírhedt Benes-dekrétumokkal, a megtartó földhöz való viszony, az évszázados felvidéki magyar falutársadalmi struktúrák destru- álásával az egész szlovákiai magyar közösséget a végpusztulás felé indította. Ez a következtetés persze így, direkt módon a könyvben sehol nincs leírva (s többek között ez is a javára írandó), de ez a jelentés hatja át az egész szövegkorpust, ez árad - mint fény a közelebbről azonosíthatatlan forrásokból - a mű legapróbb részleteiből, a különböző archaikus szokások, a paraszti használati tárgyak, munkafolyamatok elemző ábrázolásából, a háború mikrojeleneteiből, a különböző családtörténetekből, de akár egyetlen köszönésformának, vagy egy valóságos bölcső valóságos tűzre vetésének a tárgyilagos leírásából is. Esterházy Péter nemrég írta le Oravecz Imre Halászóemberéről, hogy a hiányzó nagy magyar parasztregény helyén álló faluregény. (Szajla egyébként Péterfalától kb. harminc kilométerre van, az országhatár déli oldalán, Pétervásárán túl. Oravecz falujában ugyanaz a dialektus, ugyanaz a népviselet stb., mint az én falumban.) Ha én is

57