Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Rigó Róbert: „Ilyen az élet” – Tóth István fotóművész nézőpontjából

küldtem el a Haller által kiválasztott első négy képemet egy franciaországi nemzetközi kiállításra. Mind a négy képemet beválogatták a kiállított képek közé.- A szocializmus időszakában milyen problémákkal, nehézségekkel járt Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban lévő versenyekre, kiállításokra képeket küldeni?- Nagyon sok probléma volt ezzel. Nem küldhettünk képeket csak úgy külföldre, előtte a fényképeket föl kellett vinni Pestre, bemutatni a Fotóművészek Szövetségénél, és miután ott rányomtak vagy nem egy háromsarkos bélyegzőt, hogy kiküldhető, azután lehetett postázni. Gyakran előfordult, hogy fölvittem 8-10 képet engedélyeztetni, de közülük esetleg kettőre nyomták csak rá a bélyegzőt, hogy mehetnek. Szörnyű dolog volt ez számomra.- Milyen szempontok szerint cenzúrázták ezeket a képeket?- Politika volt az egész. Például a „Kitagadottak” vagy a „Vetélkedés vége" című képeimet nem engedték kiküldeni, mert cigány van rajtuk. Szóval szörnyű dolog volt ez. Nekem minden egyes esetben, ha képet akartam külföldi kiállításra küldeni, föl kellett utaznom Budapestre, a szövetségben a képeket bemutatni, lebélyegeztetni, de úgy, hogy a képeket ott kellett hagyni, majd néhány héttel később lehetett értük menni. Ami képem le volt bélyegezve, azzal el kellett mennem a Nemzeti Bank devizaigazgatóságához, azok rányomták megint a bélyegzőt, hogy kiküldhető. Elképesztő procedúra volt mindez. Én dacoltam velük, mindent elkövettem, amit lehetett, elmentem minden szervhez, annak érdekében, hogy ki tudjam küldeni a képeimet. Egy idő után jöttek a szép sikerek. Már az első kiállításon négy képem került a falra. Én akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Ma már tudom, hogy egy komolyabb kiállításra beérkezik pár ezer kép, és abból kiállítanak kétszázat. így ha a teljes anyagból egy kép a falra kerül, az már nagyon jó eredmény. Nekem mind a négy képemet kiállították elsőre. Ezek után újabb és újabb kiállításokra küldözgettem a képeimet, a sok adminisztratív akadály és cenzúra ellenére is. Az első díjat Indiában, Calcuttában kaptam, ez egy bronzérem volt, a második díjam egy aranyérem lett La Corunában. Ettől kezdve engem már jegyeztek a nemzetközi kiállításokon.

Magyarországon fotós szakmai körökben nem sokan örültek a sikereimnek. Mindent elkövettek, hogy lehetetlenné tegyenek. Hosszú volna felsorolni azokat a buktatókat, áskálódásokat, amiket elkövettek ellenem. Előfordult, hogy bírálatra kérte a szövetség a képeimet, hogy elemezzék, mi a titka a sikereimnek. Hevesy Iván7 egy elismert fotóesztéta volt, és azt mondták, hogy majd ő fogja bírálni a képeimet. Becsaptak, mert nem ő méltatta a képeimet, hanem Gink Károly8, aki nagyon haragudott rám. Erősen és vitatható módon kritizálta a képeimet. Én szerettem Gink Karcsit, aranyos, jó gyerek volt, de féltékeny volt az elismeréseimre. Lejött hozzám egyszer Ceglédre, becsöngetett, nagyot néztem a kapuban: „Károly, hogy kerülsz ide?" Azt mondta: Öregem, olyan híreket hallok rólad, amire azt mondom, hogy nem igaz! Miután bejött a lakásba és leültünk, már villogott a szeme, mert gondolta, hogy most megfogott, mert itt egyetlen kiállítási díj sincs. Általában az a szokás, hogy ha van egy serleg, akkor a vitrinbe, jól látható helyen, elhelyezik azt. Meg is

7 Hevesy Iván (1893-1966) film- és fotóesztéta, film- és művészettörténész. Kassák Lajos köréhez tartozott, a Ma és a Nyugat című folyóiratokban publikált. 1947-től az Iparművészeti Főiskola tanára volt, míg 1951-ben kényszernyugdíjazták. 1957 után a Fotó és a Filmvilág lapokban publikált, két fotó- történeti könyve jelent meg.

8 Gink Károly (1922-2002) Balázs Béla-díjas fotóművész. 1942-ben nyert először nemzetközi kiállításon aranyérmet. 1951 és 1954 között a Magyar Fotó munkatársa volt. Több mint 200 önálló kiállítása volt, 52 könyvet illusztrált.

57