Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Rigó Róbert: „Ilyen az élet” – Tóth István fotóművész nézőpontjából
kell adni neki a munkát, de ő megnyugtatott, hogy ezt bízzam csak rá. Úgyhogy akkor mi kezet fogtunk, én elvállaltam a munkát, és így műszaki ügyintézői státusba kerültem. Ez számomra egzisztenciális és szakmai szempontból is nagyon sokat jelentett.- Ha jól tudom, ott dolgozott idősebb Szappanos István is grafikusként.- Nagyon remek garnitúra volt ott. Szappanos Pista szakmabéli volt, grafikusként ő rajzolta a növényeket, készítette a grafikákat. Az egész kutatógárda olyan volt, mintha testvérek lettünk volna.- Az intézet vezetői tudatosan művészembereket vonzottak be ezekre a munkákra, vagy ez csak véletlenül jött így össze?- Nem, Mészöly Gyula a legek embere volt. Nála a takarítónőnek is a legjobbnak kellett lennie. Mindenben a csúcsot szerette Mészöly Gyula, maximalista volt. Az elődöm megmutatta az albumot, amit ő már korábban megcsinált. Mészöly Gyula ezek után mégis engem kért fel, hogy készítsek egy másikat.-Az, hogy a Zöldségkutatóban fotós munkakörben kezdtél el dolgozni, az szerencsés volt, hiszen így a munkád is és a hobbid is találkozott.- Először szörnyű volt ez számomra. A növényeket az első időszakban én gyomoknak láttam. Amit a kutatók ott dédelgettek meg simogattak, nekem gyomok voltak. Mondom magamban: „Te úristen, nekem ezt kell csinálnom itt?" Később megszerettem, és művészfotókat csináltam a növényekről is. Megkomponáltam azokat a képeket is. Egy paradicsomtő sem mindegy, hogy áll a képen. Triticale, kukorica, dinnye, gomba, egy egész kiállításra való anyagot csináltam belőlük. Ezek 30><40-es képek, elkészültem vele, hogy egyszer majd lesz egy kiállításom ezekből a képekből. De nem lett sehol kiállítva, ma is őrzöm. 30*40-es nagyítások, szakmai anyag, gyönyörű. Volt egy verseny a mezőgazdasági kiállítás alkalmából, oda beküldtem ezekből a képekből, melyekkel második díjat nyertem.-Milyen indíttatásból kezdtél el fényképezni?- Halovány árnyéka se volt annak, hogy én fotóművésznek készülök, nem voltak ilyen ambícióim. Az intézeti munkám előtt, a háború után saját vaskereskedést nyitottam Cegléden. A háború alatt Berger Lipót üzletében tanultam meg a vaskereskedői szakmát, de én eredetileg hajószakács akartam lenni, cukrász-szakács. Erre az elhatározásra úgy jutottam, hogy a szomszédunk fia egyszer hazajött nyári szabadságra, aki hajószakácsként dolgozott, és emlékszem egy nagy farönkre, melyre leültünk, és hosszasan mesélt nekem a tengeri utakról. Hát ez olyan élményt adott nekem, hogy én is hajószakács akartam lenni. Annak érdekében, hogy a szakmát kitanuljam, apám felvitt engem Pestre, a Nyugati pályaudvar melletti étterembe, a Démuszba. Az éttermet Németh László apósa bérelte, aki a Gundel családdal is rokonságban volt. A szakmai tárgyak mellett az angol, a német és a francia nyelveket is párhuzamosan kellett volna tanulni, emellett nagyon drága volt a tandíj is. Apám már nyugdíjas volt, így a szüleim nem bírták vállalni ezt a magas költséget. Ott nekem a szállást és a megélhetésemet is finanszírozni kellett volna. Szóval erről az álomról le kellett mondanom. így lettem vaskereskedő. Az egyik barátomnak cukorkaüzeme volt, a front átvonult őrajta is, tönkretették mindenét. A háború után újra akarta indítani a termelést, ezért mindenét pénzzé kellett tennie. Akkor jött el hozzám is egy fényképezőgéppel, hogy azt vegyem meg tőle, mert pénzre van szüksége. Én éppen akkor, 1945. május 21-én nősültem, és azt gondoltam, hogy nagyon jól jön a fényképezőgép, mert hamarosan jönnek majd a gyerekek, és lesz mivel megörökíteni 55
