Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Sigmond István: Sztrájkolni a mennyekben nem lehet; Csoportterápia; Többarcú nyomor

Csoportterápia- Lelenc vagyok - mondta a hórihorgas egész életemben abban a tudatban éltem, hogy nem véletlenül születtem, büntetésként segítettek világra, hogy móresre tanítsák bizonyára elkurvult anyámat. S az én drága anyám kitett egy kosárban az egyik tömbház bejárata elé. Öreg vagyok már, anyám bizonyára halott, nem tudom, egy halottat érdemes-e átkokkal sújtani, kevés remény van rá, hogy a pokolban foganatja lenne átkaimnak. Aztán meg mit érnék vele? Mellékszereplő voltam egész életemben, statisztaként kezeltek az emberek, akit megtűrtek ugyan maguk mellett, s noha mindig rendesen tisztálkodtam, ez mindig fontos volt nekem, de ha valaki a közelembe került, elkezdett szaglászni maga körül, mintha biztos lett volna benne, hogy dögszagot árasztok. Amikor rájött, hogy kimondottan jó illatok áradnak belőlem, biztosan elmesélte otthon is, hogy ritka élményben volt része aznap, felfedezte, hogy a kimondottan rút arcú, már-már állati vonásokat viselő embertársainknak lehet, hogy a többsége dögszagú, ma viszont találkozott egy kivétellel, akinek fertelmes kinézése volt ugyan, de olyan illatokat árasztott, hogy lehetett volna orvosprofesszor, egyetemi tanár vagy vezető színész akármelyik színpadon. - Analfabéta maradtam - folytatta a lelenc -, katona sem voltam, s hogy iskolába nem jártam soha, barátaim sem voltak, akikkel játszani tudtam volna, koldultam, loptam, ételt, pénzt s dezodort persze, azaz mindent, amit csak lehetett. Hosszú ideig senki sem vette észre, hogy vagyok, rendőr sem, papok sem, gyermekek sem. Egy-két gyakorlott tolvajhoz csatlakoztam néha, azok látva, hogy ügyes vagyok, megtűrtek maguk mellett. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy éjszakánként megloptam őket. Persze kiközösítettek mindenhonnan. A hullócsillagoknak jobb sorsot rendelt az Isten, nekem semmit sem adott. Életet igen, de nem volt mit kezdjek vele. Ha valaki szembejött velem, rendszerint átment az utca másik oldalára. Volt bátorságom egy idős hölgytől megkérdezni, hogy miért teszi, azt mondta, hogy félek magától, nem haragszik, ha őszinte leszek? Dehogy, mondtam, éppen ezt kívánom. Ha magát nézem, eszembe jut a majdani halálom, magának olyan arca van, mint a megtestesült halálnak, hogy az tulajdonképpen hogy néz ki, nem tudom, de körülbelül olyan kinézésűnek kell lennie, ahogy maga kinéz. - Nem haragszik? - kérdezte. - Nem, nem, még csak azt tessék megmondani, mit tehetnék, hogy ne legyek ilyen ijesztő? - Semmit - mondta, - Isten így döntött, ki tudja, miért. Egyetlenegy dolgot tehet, ne mosolyogjon soha, mosollyal az arcán még rútabb lesz, már-már állati kinézése van, a ragadozóké lehet ilyen két arasznyi távolságban, ezt személyesen nem kellett soha megtapasztalnom, hála a jóistennek, de maga mosollyal az arcán valósággal elviselhetetlen, rettegni kell a látványtól, nem egyéb. Ne csodálkozzék, ha kikerülik magát az emberek. Szóval megtud62