Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Fekete J. József: Kapuk

sem annyira forgandó a világ, hogy egyszerre lenullázza a költő élményeit és egy új tapasztalati terepre vezesse őt. Állandóbb, hosszabb távon működő dolgokról van szó, ráadásul nagyon egyszerű, hétköznapi, mindannyiunkkal mindennap megtörténő jelenségekről, az álomról és az ébrenlétről. E két, egymással teljesen ellentétes megnyilvánulású, egymástól merőben eltérő élményeket generáló állapot Pintér Lajos költészetének meghatározója, és egyben magyarázat a poézisé- ben feszülő ellentétek összefogására.

Az álom ugyanis, amit Pintér Lajos a költői mivoltot kissé felstilizálva, költészetének egyik alapmotorjaként él meg és tudatosít, tulajdonképpen kapu az élet és a valóság között, tehát valahonnét a nemlét, hiszen az álom lényegében egy kicsit halál is, tehát a nemlét kapujából a realitásra nyíló átjáró, mert az álomból felébred az álmodó, és ilyenkor a kettősséggel szembesül: az álom múltjával és a valóság jelenével. Ugyanilyen feltáró, sőt majdhogynem kinyilatkoztató szerepe van az ébrenlétnek Pintér Lajos költészetében. Az ébrenlét a magasabb szférák közötti tudatos átjárhatóság megkérdőjelezett lehetősége: az ébrenlét a lét és a nemlét, pontosabban a tapasztalati Valami és az imaginárius Semmi közötti kapcsolatra nyíló kapu. S végső soron e pontok köré fonódik Pintér Lajos költészetének a hálója: álom, élet, valóság, ébrenlét, lét, nemlét.

A kettős tapasztalást különösen szemléletesen jeleníti meg. Egyfelől intenzíven működik versében a szómágia, a gyermekkor emlékezetét idézve verssé minősít alkalmi szó- és mondatkreációkat, szómorfológiai mutánsokat, kedvencem például a Damó Istvánnak ajánlott, A festő madara című költeménye, ami egyetlen szóból áll: Rempeholló. Ezekhez hasonlóan működnek a Holdbéli mondatok, vagy az Alomban mondott mondatok, az Álomi töredék, amelyek eredetüknél fogva válnak mágikussá, hiszen a lét és a nemlét határán libikókázó kishalál terepéről származó, a lét világába címzett üzenetek, titkos tartalmak, amelyek pszichoanalitikai hátterét is igyekszik megvilágítani az álmodó, aki e versekben csupán annyiban poéta, hogy médium módjára a felszínre segíti a versmondatokként funkcionáló töredékeket. A szómágiát követő nyomvonalon haladnak a kötet további versei is, de immár jelzett költői jelenléttel, vagyis tudatossággal. A költő magasodik a családnevek zenéjét, a gyógynövényszótárt, a madaraskönyvet, az eső utáni kertet, a májusi éneket megszólaltató versek fölé, aki teremtő mágiájából nem zárhatja ki tapasztalatait, ennélfogva a névsorolás zenéjében lubickoló kedélyre egyre gyakrabban borul a lét (illetve nemlét) tapasztalatának árnyéka. Először csak jelzésszerűen, a röpke rét rímhívóra a röpke lét válaszol, méghozzá a vers zárósorában, s biztosak lehetünk benne, nem pusztán a rím kedvéért, hiszen a következő versben a „tányért terít a bodza / fehér fürtjét / az akácfa kibontja" kezdetű bevezető szakaszra a harmadik versszak már az idillből történő teljes kijózanodással válaszol: „májusi eső jön zápor / áznak a holtak a /földben / áznak a hősi halottak / a piávénél a donnái / zsebükben elrothad versük", hogy a verset végül a ma már közelmúltnak mondható jelenbe szinkronizálja. Innét már folyton rávetül a versre a „huszadik vérszázad" árnya, ami például a Monica Lewinsky-blues című vers utolsó versszakában így terebélyesedik a század történelmi és nem történelmi eseményei fölé: „Gyere barát, századvég ez, / gyere barát, ezredvég ez, / kevés lesz majd ezerév is / elfeledni ennyi szégyent / annyi sarat és annyi vért, mit rajtunk e század szét43