Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
éppen a jegyzetapparátus hűvös logikája révén, egészen pontosan elhelyezik a történeteiket a kor, és ezáltal a 20. századi magyar történelem egészében. Ha az elejétől olvasom: riportkötet. Ha hátralapozok: a jegyzetekből a Kádár-korszak egészének édeskésen kesernyés, leginkább a bomló fehérjék és a rothadó fog szagának keverékére emlékeztető lehelete csap orrba. A történelem mifelénk ritkán jó illatú. A másik ok alighanem abban rejlik, hogy a szerzők nemcsak együtt tudnak haladni, hanem pontosan tudják azt is, hogy mikor és milyen hosszú időre kell elengedniük egymás kezét. Mindketten, és ez alighanem a könyvük újabb rétege, legalábbis elmosódott kontúrokban, felvázolják a maguk saját Kádár-korszakának tapasztalatát. Gazsó L. Ferenc Mikus Gyulához írt posztumusz válaszlevele, bár a műfajánál fogva kötöttebb, mint Zelei Konstantinápoly s Róma paizsán című írása, jellemző, és jellemzően abszurdba hajló történeteket beszél el. Cikkekről, melyekért rövid idő távlatában egyaránt lehetett fegyelmit és dicséretet is kapni, a szocializmus kitaszítottjaihoz, a tanyákra vezető hírlapírói szociotúrákról, a nevelőintézetekről, ahová az '56 után elbocsátott AVO-s légiósok rágták be magukat belügyes segédlettel, és nem utolsósorban a torokszorító beszélgetésről, melynek során Mikus Gyula átadta neki önvallomását. Zelei írása szabadabban lépi át a műfaji határokat és idősíkokat. Gimnazista osztálytársak és osztályfőnöki intők jönnek-men- nek, megelevenedik a régen rommá vált ifipark, a lebontott, de a hatvanas években, épülőkorában csövezésre igen alkalmas rózsadombi üdülő, a szoborparkba száműzött Osztyapenko-szobor, és még azt is elhisszük neki, hogy ha szabályosan akarjuk szívni a Nikotex Munkás cigarettát, a „munkás" felirat felé eső végénél kell az ajkunk közé venni. Tiltakozásul azonban fordítva is lehet szívni. Ebben az esetben először a stilizált gyárkémény ég el, utána gyár alapjai, és a legvégén a munkás. A legfőbb szocialista érték mégiscsak az ember... Gazsó nyílt levele és Zelei szabad, ámde mégis egy irányba mutató asszociációi valójában nem kioltják, hanem kiegészítik egymást, és a kettő együtt - külön-külön irányból - a könyv interjúit. Mindennek azonban, őszintén szólva, az én olvasatomban legalábbis kevés köze van a nosztalgiához - legfeljebb annyi, amennyit az ember a középiskolás évei iránt érez és éppenséggel semmi köze a Kádár-korszakot olykor ironizáló, olykor idealizáló retróérzéshez. A két szerző saját anyagában talán csak a rendszer lényegétől való elhatárolódás és az a humor a közös, mely nélkül errefelé, erről a témáról szinte biztosan csak rossz, vagy legalábbis hamis hangú könyveket lehet írni. Illetve még valami: ha nem sértés ilyen elméleti kategóriát használni a könyvvel szemben: a történetfilozófiai megítélés. A szerzők a külön-külön írt, részint a kor egészéhez, részint a Mikus-ügyhöz hátteret szolgáltató kitérő után ugyanis az 1989 utáni magyar társadalomfejlődés megítélésében újra összetalálkoznak. Álláspontjuk már a könyv előszavában sem érthető félre: csalódottak. Ebből a csalódásból azonban sem a könyv közös anyagában, sem a külön-külön megírt részekben nem csinálnak sem ideológiát, sem - már ha ez nem önellentmondás - hamis csillogásé értelmiségi show-műsort. Elegánsan elkerülik a rendszerfordulóval kapcsolatos összes, a közbeszédben hovatovább az értelmiségi létezés legitimációjaként megjelenő jeremiádát. Az általuk alkalmazott megoldás mértéktartóbb és jóval elegánsabb: a csalódások taglalása helyett az elmaradt reményekre helyezik a hangsúlyt. így aztán az Őrjítő mandragóra nem a szerzők személyes és társadalommal szembeni panaszait rögzíti, hanem - saját meghatározásuk szerint - tavaszváró könyv. Nyilvánvalóan nem abban az értelemben, mint az első és második kiadás volt. Akkor, 1989 táján ugyanis még közelinek tűnt az a Tavasz, ami a szerzők 2012-es álláspontja szerint „egyenletesen öt-tíz évre van tőlünk". Értő olvasótól hallottam: Szívszorító könyv, pesszimista történetfilozófiai álláspont. A pesszimizmus, tudjuk jól, véglet. A pesszimista per definitionem az összes lehetséges alternatíva közül a legrosszabbra voksol. Meglehet, a valóság még a legmerészebb rémálmait is felülmúlhatja, de ez mit sem számít ahhoz viszonyítva, hogy legjobb tudása szerint igyekezett a legrosszabbat választani. Ebből adódóan az a pesszimista, aki feltételezi, hogy még az általa elképzeltnél is lehet rosszabb, vagy nem érti a játékszabályokat, vagy csal, vagy más szabályok szerint játszik, és biztosan nem igazi pesszimista. Gazsó és Zelei könyve, érzésem szerint, nem helyezhető el a Magyarországon értelmiségi körökben és a politikai elemző publicisztikában különösen mély gyökerekkel rendelkező, borúlátó szellemi hagyományban. Az 1989-es fordulat jellegét, az utána következő évtizedek társadalomfejlődését illetően a szerzők valóban semmilyen illúziót nem táplálnak sem magukban, sem az olvasóban. Másfelől viszont az elmaradt remény megvalósulásának lehetőségét sem adják fel teljesen. Várják, 111
