Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata

klasszikussá nemesedett szakértője fejti ki - mely nyomán a néző, a színpadon látott borzalmak ellenére is, emelkedettebben, intellektuálisan megtisztultabb módon távozik a színházból, mint ahogyan bejött oda. Az átélt szörnyűségek, gyilkosságok, megtört sorsok nem letörnek, hanem felemelnek. A katarzisban érezzük a hős bukásának szükségességét, tragikumát, olykor még igazat is adunk az írónak mindebben, ám ezt az élményt a lelkünk, legalábbis saját maga számára, különös módon előny- nyé varázsolja. Gazsó-Zelei könyvének példásan mértéktartó tulajdonsága, hogy a könyvben ábrázolt deheroizált világ szereplőiből nem akar akciós áron, a hatás kedvéért hőst fabrikálni. A katarzis így, legalábbis a szó klasszikus értelmében, elmarad.

1989. június 15-én, a Nagy Imre és mártírtársai újratemetését megelőző napon a Történelmi Igazságtétel Bizottsága sajtóközleményt adott ki. Ebben a szervezők nyomatékosan kértek mindenkit, akinek bármilyen szerepe vagy felelőssége volt az 1956 utáni megtorlásokban, ne vegyen részt a szertartáson. Mivel - ezt a közlemény is hangsúlyozza - ennek ellenőrzésére a helyszínen nemigen volt mód, soha nem tudjuk meg, hogy hányán vettek részt a temetésen a hajdani verőlegények, vagy az 1957. május 1-jén, ugyanazon a téren, a gyilkosoknak apró vörös papírzászlókat lengető ünneplők közül. Valamit azonban biztosan tudunk: Mikus Gyula nem volt ott. „Úgy intézte el - írja Zelei Miklós -, hogy a megtorlók közé sorolta magát. [...] Azok közé, akiknek ő maga is áldozata volt." Másnap hozzáfogott, hogy megírja tudathasadása történetét. Kilenc hónapig tartott, éppen annyi ideig, mint egy ember születése. Ennyi idő kellett, hogy a történteket leírja. Ám nem volt elég ahhoz, hogy megírja, írt, javított, újra és többször átírt míg a Gazsó L. Ferenchez intézett levele záradéka szerint, már „elég őszintének érezte" mindazt, amit papírra vetett.

Ám a későbbi tények ismeretében a kötet szerzői és olvasói tudják már, hogy valójában nem volt elég őszinte. Mikus Gyula egyetlen szót sem írt arról, hogy az 1989-re már meghatározó politikai tényezővé vált Antall Józsefről, barátságuk ellenére, hosszú ideig írta Egri fedőnéven a jelentéseit. Még ekkor is félt? „Szerintem él egy szervezet, és ezen belül is egy mag, melyet iszonyatos elkeseredés és gyűlölet fűt. A magam dolgait nem akarom eltúlozni" - írja önvallomásában. „Nem egészen 9 évig rabságban - s aztán jó tíz évet kifejezetten ellenükre éltem, sikerrel-sikertelenül, mindegy, meglehet, hogy egyszer elüt egy autó, kupán vág valaki a sötétben. Még mindig foglalkoznak velem, az biztos.” Az önmagunk bevallásában elrejtett elhallgatás felemássá teszi a vallomás kimondott igazságát is. Mikus Gyula, mint sokszor 1956 óta, az önvallomás pillanatában is összeroppan: amit elhallgat, az immár örökre odaláncolja ahhoz a világhoz, melyből vallomásával szabadulni akar. így válik a Gazsó-Zelei-kötetben sorsa a rendszerváltás szimbólumává: úgy őszinte, hogy közben elhallgat, vagyis a szó eredeti értelmében nem az.

Régi morálfilozófiai kérdés, hogy vajon van-e az egyén életének önmagán túlmutató tanúsága. Ha van, Mikus tanár úr esetében az egyik tanúság szinte biztosan a kortársak látásmódjával függ össze. Valószínűleg voltak, akik sejtették, de tömegesen aligha tudták, hogy a társadalom hatalomból kirekesztett, elnyomott, megszégyenített, megfigyelt és parancsra megfigyelő pólusán élők között voltak a saját helyzetüket az önkínzásig komolyan számba vevő morális lények. Ok voltak - megbecsülni sem lehet, hogy hányán -, akik szégyenükben lettek bátrak, és akik, miközben „föld alá bújtak", ott - ahogy Gazsó L. Ferenc írja Mikus Gyulához szóló poszthumusz levelében -, „rettegve, félve, terheket, bűnöket cipelve" (Gazsó-Zelei 137. o.) a jelen páriáit mentették, és a jövő tehetségeit nevelték. A diktatúra vertikálisan, a hatalom és az egyén viszonylatában egyértelmű, lojalitásra épülő viszonyrendszert teremt. Nem tehet mást, és nem is tűr el semmi mást. Ezért és ezáltal diktatúra. Horizontálisan azonban, az egyes individuumok között éppen ilyen következetességgel zilálja szét az emberi viszonyokat, mossa el a szilárd erkölcsi tájékozódási pontokat. Akit megfigyelnek, hajlamos azt hinni, hogy aki megfigyeli, kizárólag személyes előnyből teszi, vagy azért, hogy neki rosszat tegyen. Akik pedig megfigyelnek, gyakran az „ügy" iránti elkötelezettségükre hivatkoznak, és önfelmentő módon nem hiszik el, hogy ez a személyes előnyüket is szolgálhatja. Ennek nyomán jött létre a Kádár-korszak sajátos, a „mi" és az „ők" kettősségén alapuló, és hozzá kétszeresen homályos látása, amelyben magunkat „velük" szemben akkor is „mi"-nek látjuk, ha cselekedeteinket valójában „ők" irányítják, szervezik, és kérik számon rajtunk. Ez nem jelent mást, hogy miközben a cselekedeteinkből származó esetleges előnyöket megszolgált ellentételként saját magunknak tartjuk fenn, addig az értük viselendő morális, olykor büntetőjogi felelősséget az „ők" kategória közelebbről meg nem határozott tagjaira helyezzük át. Peer Gyntnek csak egy apró műtétet kellett volna végrehajtatnia a szemén. Ennek nyomán manóként látta volna a világot, és persze saját magát is. így tökéletes manókirály lehetett volna. 1989-ből hosszú előjegyzési listákat őrizhetett volna meg a szemklinikákról az errefelé megbízhatatlan társadalmi emlékezet.

109