Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
- lásd „a rendíthetetlen ólomkatona" történetét (Gazsó-Zelei VI. fejezet) - az 1980-as években a munkásőrség feloszlatásáról írsz dolgozatot, vagy éppen a szocialista társadalmi ellátórendszer legmélyebb bugyrát jelentő elmeszociális (közkeletűbb nevén: elmeszoc) otthonokról íróként szociográfiát. Ha a társadalomban minden jó - miképpen ezt vezetőink és a társadalom velük összekacsintó nagyobb része így látja akkor az, akinek nem egészen ez a véleménye, álláspontjával nyilvánvalóan kisebbségben van. Aki viszont kisebbségben van, az ténylegesen, de legalábbis potenciálisan deviáns. Aki pedig deviáns, azt az ember mindenekfölötti értékét hirdető társadalomban - ez lenne a marxizmus-leninizmus klasszikusai által megálmodott szocializmus - a társadalom, és természetesen önmaga megóvása érdekében, ki kell emelni a közösségből. Szocializmus kritikusai, diliházba veletek! A könyv két korábbi kiadásában dokumentált esetek önmagukban is megrázóak, de az általánosítható tanulságok levonásához vegyünk egy, a többitől eltérő esetet. A szerzőpáros által egymástól függetlenül személyesen is ismert, de csak 1989 után megnyilatkozó Mikus Gyula a szó legszorosabb értelmében nem minősült politikai pszichiátriai esetnek. Nem voltak nyilvánosan hangoztatott téveszméi, nem csukták zárt osztályra. Csak éppen, mikor nem sokkal a halála előtt szembenézett élete talán legsötétebb korszakával, mégis tudathasadtnak írta le önmagát. így került a politikai pszichiátria üldözöttéiről szóló könyvbe. Volt-e oka rá? Mikus Gyula (1930-2002) régésznek készült. Alighanem élethossziglan elmatatott volna a földes csontvázdarabok, foghíjas koponyák, törött cserepek világában, elgyönyörködött volna a földből előbukkanó épületalaprajzok kusza szépségében. Életét, mint a legtöbbünkét, így is bizonyára számtalan ború felhőzte volna, ám - mivel teljesítette a feladatát, és azt teljesítette, amit vállalt, és szeretett - végső soron, Camus Sziszüphoszának analógiájára, most mégis boldog emberként gondolhatnánk rá. A népi kollégistát azonban más helyre szánta a Párt. Kevés régészre volt szükség a múlt eltörlésére szakosodott szocialista társadalomban, az új embertípus megteremtéséhez viszont annál több pszichológus kellett, ezért hát Leningrádba, pszichológushallgatónak került az egyetemre. A leningrádi vörös diplomás - a fiatalok kedvéért: a legmagasabb kitüntetéssel végzett - pszichológus élete alighanem 1956-ban fordult igazán nagyot, mikor a későbbi tanárt és ifjúságvédelmi szakembert, 1956-ban a szovjet inváziót követően ellenforradalmárnak nyilvánították. Igaz, valóban tagja volt egy fegyveres csoportnak, ami forradalom idején sehol sem számít szemet szúró ritkaságnak. Az már sokkal inkább, hogy el sem sütötte a fegyverét. Sőt, parancsra sértetlenül megőrizte a megyei párttitkár értékeit, a futtában az asztalon felejtett gőzölgő ételt is ideértve. Mikor november negyediké után megtagadta, hogy megszálló szovjet csapatok és a rejtekhelyükről a proletariátus vörös lobogóját lengetve diadalmasan előtörő magyar párterők között tolmácsoljon, megalapozatlan, ámde tiszteletet parancsoló naivitással azt hitte, végleg befejezte közéleti tevékenységét. Pedig Mikus Gyulának az elkövetkezendő több mint két évtizedben jött a neheze. Először bezárták, vallatták, verték, akasztófával fenyegették. Aztán meg jöttek a „kádári csoda" formailag szabadlábon eltöltött, kerékbetört évtizedei. Egyik kihallgatója egy középkorú, magas rangú, csak a kiemelt fontosságú ügyeknél jelen lévő büntetés-végrehajtási tiszt volt, aki, miközben Mikust verték, megfontolt mozdulatokkal almát hámozott, és közben válogatott gorombaságokat vágott a fogoly fejéhez a háláról és a párthűségről. Oroszul. Mert bár délvidéki magyar volt, a három szovjetunióbeli évtized oly mértékben megváltoztatta anyanyelvét és identitását, hogy egykori ismerősei szerint haláláig hibásan beszélt magyarul. A szerzőpáros nem erőlteti az olvasóra a szimbólumot, ám mégsem nehéz a kihallgatótisztben az újabb idők janicsárjának vonásait felfedeznünk. Garasin Rudolf (1895-1969), mint valószínűleg egész életében, így 1956-ban is forradalmárnak tartotta magát. A Csáktornyái nyomdászfiú, húszévesen, 1915-ben esett orosz hadifogságba. Az ambiciózus ifjú internacionalista vörösgárdista hamarosan a bolsevik erőszakszervezet, a CSEKA vezetésében találta magát. A zavaros forradalmi időket felváltó szocialista építőmunka frontján is bizalmi állásokba helyezte a Párt: előbb a nyomdaipari tröszt igazgatójaként, majd a Könnyűipari Minisztérium - (vajh' mit jelentett ez Szovjet-Oroszországban?) - osztályvezető-helyettesi székéig tört előre. AII. világháború azonban ismét harctérre szólította. A Vörös Hadsereg tisztjeként a partizánosztagok szervezését bízták rá. A szovjet hadsereggel, és egy Szovjetunióban szerzett feleséggel az oldalán, csaknem három évtizednyi távoliét után, 1944 végén lépte át a magyar határt. Egyenest Budapestig jött, ahol előtte délvidéki fiúként valószínűleg soha nem járt. A forradalom ügyében mindig buzgó, alkatából adódóan tevékeny ember itthon is haladéktalanul munkához látott. Azt tette, 104
