Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata
Pethő Sándor A tavaszvárás huszonhárom pillanata „Mert hogyan roppanunk össze holnapután, ha már ma végez velünk a Sors?"* Ad rivum eundem lupus et agnus venerant** 1) Roland Barthes azt írja valahol, hogy minden kultúrlény halálával valami örökre eltűnik a világból, ami addig létezett: az illető emlékezetében felhalmozott, csakis általa hozzáférhető kincs, amelyet aztán magunknak kell újrateremtenünk. Rokonszenves álláspont, bár, ha a következményeit jól átgondoljuk, letagadhatatlanul nyitva marad néhány kérdés. Az egyik biztosan az, hogy mindez vonatkoztatható-e a nagyobb közösségek, például társadalmak ellen tudatosan bűnt elkövetőkre is? Úgy tetszik, hogy az ő tetteik emlékezetünkben, vagy akár kézzelfogható, társadalmi hatásaiban jelen lévő „kincse" még kevésbé ragadható meg, mint a kultúrateremtőké. Nemcsak azért, mert elsüllyesztette őket az idő, hanem azért, mert a tapasztalatok szerint a történelmi szükségszerűségre, haladásra és az emberiség üdvére hivatkozva gyilkolok legalább egy része esetében a bűnöknek egyáltalán nincs emlékezete. Nincs mire emlékezniük, hiszen értelmi-érzelmi logikájuk szerint nem követtek el semmilyen bűnt. Úgy mondják magukról, tették a dolgukat. Ezért aztán legfeljebb tetteik, de nem bűneik emlékezete merülhet alá halálukkal. Vagyis e tekintetben semmi nem különbözteti meg őket mindazoktól, akik nem gyilkoltak, nem építtettek és nem működtettek megsemmisítő táborokat, nem tüntettek el kultúrákat és társadalmi osztályokat a föld felszínéről. Ez utóbbi tettek súlya ugyanis milligrammra egyezik azoknak a cselekedeteknek a súlyával, amit egy átlagos, a történelemalakítás metafizikus céljait figyelmen kívül hagyó, azaz nagyjából ép erkölcsi értékrendű ember bűnnek szokott hívni. így aztán mégis érdemes különbséget tennünk a hétköznapi polgár gyengeségei és a hivatásos történelemalakítók bűnei között. Érdemes lett volna. Lehet, hogy még mindig érdemes. Apszichiátria politikai megrendelésre való felhasználása valószínűleg a szocialista politikai állambiztonság, orvosi és köztisztviselői kar legaljasabb és legfélelmetesebb bűne volt. Azon a társadalmi előítéleten alapult, hogy az úgynevezett „egészséges" társadalom stigmatizálja az elmebetegeket. A Gazsó-Zelei szerzőpáros könyvében leírt egyes esettanulmányok azt mutatják, hogy a politikai pszichiátria Magyarországon olyan mély és sötét tárnaként működött, melybe a felszín legkülönbözőbb pontjairól vezettek utak. Attól függően rövidebbek vagy hosszabbak, hogy a társadalmi hierachia csúcsán lévők, és az őket kiszolgáló orvosi és államigazgatási apparátus éppen melyik süllyesztőt választotta. Hirdesd 1971-ben, hogy a Parasztpárt Nógrád megyei titkára vagy, előbb, mint utóbb „maior tranquillansokkal" (értsd elmebetegek számára kifejlesztett erős nyugtátokkal) teletömve egy zárt osztályi „psychoterapiai" kezelés kellős közepén találod magad. De lehetsz bolond akkor is, ha a szovjet hadifogságban odaveszett értékeid visszaszerzéséért levelezel, vagy - politikai fogvatartottként - politikai fogolynak tartod magad, és akkor is, ha törzskari tisztként * Gazsó-Zelei: Őrjítő mandragóra. Bevezetés a politikai pszichiátriába. L'Harmattan Könyvkiadó, Budapest 2012. 198. o. ** Phaedrus 1,1. 103
