Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Vetkőztetik a menyasszonyt? Jóry Judit prózaíróval beszélget Kurdy Fehér János

- Kevesen vannak, akik életük későbbi szakaszában döntenek úgy, hogy megpróbálkoznak a szépírással. Te is befutottál már egy pályát művészettörténészként, és sokáig csak így ismertek az olvasóid. Esszék, bemutatók, szövegek, katalógusok, verniszázsok. Mikor és hogyan kezdődött el benned a szépirodalom írása iránti igény1 És mi volt a környezeted, olvasóid reakciója a váltásodra?- Későn kezdődött az írás. A kilencvenes évek második felében egy festő barátunkról írtam egy katalógust. Akkor suhintott meg angyalszárnyként a szépírás hangulata, elmondhatatlan érzése. Barátságból írtam a könyvet egy olyan emberről, aki nagy művésze volt az életnek, sokszor fontosabbak voltak az életsztorijai, mint a művészete. Egyébként a házassági tanúnk volt, sok közös történettel, élménnyel. Én meg róttam a sorokat. A művész-sztorit a hatvanas évektől a kilencvenes évekig. Akkor éreztem először, hogy milyen érzés, ha nem a művészetről írok, hanem egy emberről, történetesen Veszély Ferencről. Már korábban esszészerűen fogalmaztam a művészeti írásaimat, ezt sokan nagyon újszerűnek találták, és egyre többen kértek meg cikk, katalógus, tanulmány írására.

Sokan kérdezték, hogy miért nem írok prózát. Azt nem tudta senki, én sem gondoltam akkor rá, hogy Kormos István lehozott tőlem egy verset Párizsban, a Magyar Műhelyben, 1965 körül. Nem is láttam akkor a folyóiratot. Egy disszidált barátommal leveleztem, aki együtt lakott Kormossal, s így ő meglátta a levélben küldött versemet. Kormos aztán hazajött, találkozni akart velem. A régi Tulipánban beszéltük meg a randevút. Verset kért tőlem, a Szerelmes ezüstkalendárium című antológiába. Megírtam, mint a villám. A névsorban József Attila előtt volt a nevem. Ez a vers a magyar irodalom egyik legfurcsább, legkülönösebb történetű alkotása. Ugyanis barátom, „bátyám", apám helyett, „apám": Nagy László hibátlanra javítgatta. Maga sem vette észre, én sem, hogy hol a határ. Olyan, mintha az ő verse lenne.

De nem akartam író lenni, nem gondoltam a Parnasszusra. Szóval mondogatták, hogy írjak, de ez nem megy varázsütésre. Pontosabban csak varázsütésre megy, de nekem kell megtalálnom azt a pillanatot, nekem kell megéreznem ezt az „ütést". A „szíven ütést". A varázst. Azt hiszem, 1997-ben kezdtem írni: szíven ütött valami. Nem egy konkrét dolog. Hazajöttem elővettem egy füzetet vagy egy papírlapot, s leírtam apám temetését. Párhuzamosan írtam a szíven ütött és a művészeti szövegeket. Éppen egy katolikus teológus és festő katalógusán dolgoztam, Heinrich von Kleist marionettbábui és marionettszínháza címmel. Egy közös barátnőnket Marionnak hívták. S én csak a nyomda előtt egy pillanattal vettem észre, hogy marionett helyett konzekvensen a Marion szót használtam. Csak emiatt a kis művészeti könyv évszáma miatt tudom datálni az írásom kezdetét.

A házunkhoz közel, a kertészeti egyetemen találtam épp egy gépírónőt, mert az enyém megbetegedett. Elvittem a kézzel írt zavaros lapokat. Egy merész hasonlattal, mint Gulácsy Pauline Holseelje, különféle nagyságú, méretű, különböző tintákkal írt, olvasható, vagy alig felfejthető papírtengerből született a szöveg. Arra pontosan emlékszem, hogy a szőke, öntelt, már nem fiatal nő (Csecsődiné), örülve a mellékesnek, boldogan írta „A Kleist a festő" vagy a „Lakoma" című fejezeteket, de a könyvemnél, a szíven ütött szövegeknél mindig kiakadt.- Még jól jönne az invokációhoz egy kis sztorikatalógus, mikor és mit csináltál eddig életedben ?- A valamikori Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom és művészettörténeti szakán végeztem 1969-ben. Közben egy év római tanulmányút, az építészet tanulmányozására.

Később 8-9 év kiképző analízis, ahol a pszichiáterek között én voltam az egyetlen civil. Voltam fiatalon szerkesztő a televízió képzőművészeti osztályán. Később tudo92