Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Kelemen Anna: Esik a; Zene, Ott, Én

A kilencedik hónap utolsó pillanatáig mellettük voltam. Jobban ismertem őket, mint bárki más. Főleg anyámat. Emlékeztem rá, ahogy a homokozóban gubbasztott kétévesen, ahogy kisiskolásként rettegett a szavalástól, az izzadós kis tenyerére, emlékeztem az első kutyájára, az első lépteire, ott voltam az első csókjánál, akkor, amikor meglátta a tengert, minden percben ott voltam. Apámat nem követtem. O csak jött.

Régimódi páros voltak. Először a Margitszigeten találkoztak. Anyám fehér ruhában volt, kandiscukrot szopogatott, mezítláb rugdosta a homokot. Apám szíve összevissza vert, amint közelebb ért hozzá. Folyton anyám vállának kiálló kis csontját nézte. Azt is örökölni fogom, gondoltam. A lehető legszebb pár voltak, nem másnak, csak nekem. Este, hazafelé elhúzott mögöttük a kettes villamos. Rágyújtottak. Nézték a naplementét. Összekaptak. Megáztak. Felpofozták egymást. Futottak saját maguk elől.

Anyám végigzongorázta a terhességet. Játszott mindenfélét. A benne növekedő test nem, én azonban hallottam és láttam. A pergő ujjakat, a nagy lélegzetvételeket, az egyre selymesebbé váló mosolyt. Apám sokat fényképezte.

Apám sokat fényképezte és sokat szenvedett. Én tehetek róla, én akartam, hogy ők így, így együtt. Nem volt sok választásuk. Meg akartam születni. Apám minden fényképén van valami fájdalom, valami barna, valami nehéz és mély. Ott van apám szeme a képeken. A kiállításain anyám büszke és dacos. Apám pirul. Lesi anyámat. A nagy hasát. Azt hiszi, ott bent vagyok, pedig mögötte állok.

Választottam. Még ha nem is sejtik. Nem kevés ideig vártam rájuk.

Mindjárt megszületek, és ha elvágják a köldökzsinórt, elfelejtek mindent. Aztán szép lassan újra megismerem őket. Néha persze derengeni fog valami. Fia összekoccannak az üveggolyók. Vagy elég lesz egy szó. Vagy, mondjuk, a zene. Vagy a Margitsziget. Ott. Én.

45