Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Kelemen Anna: Esik a; Zene, Ott, Én

teste. A párnáján reggel egy idegen arc fogadta. Nem tudta, hogy nő maradt-e. Hogy nő, vagy már férfi, vagy egyik sem. És azt sem tudta, mit keres ő abban az ágyban. Az idegen elfoglalta, minden négyzetcentiméterén nyomot hagyott. Nem volt már saját ágya. Nem volt semmije.

*

A Manzer lány a vonaton ült, repült haza, suhant a táj, ritkultak a települések, lassult az élet. Kavarogtak a gondolatai. Kinézett az ablakon, a szikrázó napsütésben három őz szaladt a susnyás felé. A rét ugyanolyan volt, a szántók se változtak. Minden megfagyott, hiába sütött a nap. Látta a falu kék víztornyát a távolban. Ütemes zakatolás. Vasalt ing illata. Kezdett megnyugodni, de a lakótársa hisztérikus zokogása még mindig a fülében csengett. Nehéz éjszakája lehetett. Reggel bement a szobájába, a párnája ázott volt és büdös, összekente az alapozója meg az a sok festék. Megint. Sose mosta ki, csak telesírta. Gusztustalan volt. Két éve laktak együtt. A Manzer lány egy ideig vágyott a barátságára, végül belátta, hogy sosem fognak közös nevezőre jutni. Félt tőle. Jobban, mint a férfiaktól. A férfiaktól inkább irtózott. Mindegyiktől. Abban reménykedett, hogy egyszer jön valaki, aki megérdemli. így gondolta, hogy azt meg kell érdemelni. És attól az egytől nyilván nem kerülgeti majd a hányinger. Megmosni se szerette magát. Gondolni is utált arra, hogy mi van ott. Ott lent.

Ha a környékükön építkeztek, kerülő úton járt haza. Félt, hogy fütyülnek a munkások. Pedig a munkások már csak ilyen furcsa szerzetek. Még fütyülnek is, ha úgy adódik.

Az állomás mellett, a valamikori pályamester házánál disznót vágtak. Tele lett az orra a szaggal. Perzselt bőr, kiterített belek, égett szőr, frissen ontott vér. Ha a halálnak van szaga, akkor ez hamisítatlan halálszag volt. Otthon az első vágás jelentette azt, hogy hivatalosan is tél van. A felakasztott, kibelezett állat láttán a lakótársára gondolt. A böllér gumicsizmáján sárral keveredett a hártyákban megalvadó vér. Intett neki. Gyorsított a léptein. Átállt. A város zaja, a troli sírása, a csattogó villamos, ezek mind távol voltak. Felengedett. Hazaért.

A ház üres volt, mindenki dolgozott, csak a konvektor ropogott nagy magányában. A család nem számított rá, hogy még aznap megérkezik, a szobájában nem is volt fűtés. Miután bekapcsolta, egyenesen a nagyszobába ment. Keresett valamit. Egy libatoll párnát. Tisztát, hófehéret. Pár perc múlva már futott is ki vele az ajtón, nem vette vissza a kabátját. Keményen lökte vissza a föld minden lépését. Fagyos volt a kitaposott út, nem csak a szántás göröngyei bénultak meg. A kert végében álló csupasz akácfán varjak sorakoztak. Figyelte őket egy darabig, aztán továbbindult a régi dögkút felé. A gödör szélénél megállt, két kézzel megfogta a párnát és tépni kezdte az angint. Reccsentek a szálak. Élvezte. Magasra tartotta, rázni kezdte, és nézte, ahogy ömlik a temérdek fehér pihe. Minden fehér lett. Másnap leesett az első hó.

43