Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Gyáni Gábor: 1914 - a "szokásos idő" jele : Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914

„A mai történelmi regény korántsem a múltról beszél. Sokkal inkább a folyamatos emberi helyzetről, mint létezésformáról." (Daniellával a vonaton. A Követés naplója. Szeged, 2006. 39.) A korábban megjelent regényéről pedig megjegyzi. „A Drága Liv (2002) poétikai centrumában az áll, hogy ténye-e az, amit ténynek tekintünk, emlék-e az, amit annak érzünk, van-e valóságos múlt, hányfélék lehetnek az emlékezettanok." (Uo. 43. Kiemelés tőlem - Gy. G.)

Ha az első világháború legalább oly mértékben emlékezeti, mint („csupán") történeti tény, akkor a róla szóló fikcionális beszéd is a kommunikatív emlékezet közegében reked, hiába telt el száz év az esemény bekövetkezte óta és ezzel együtt az esemény élő (kommunikatív) emlékezete is régen kimúlt már azóta. Holott Sándor komolyan veszi a feladatot, hogy történettudományi forrásból is merítsen az első világháború katonai, politikai és diplomáciai historikumát illetően. Nagy haszonnal forgatja John Keegan összefoglaló munkáját, Romsics Ignác és Szabó Dániel szöveg- és tanulmánygyűjteményeit, vagy Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker szerzőpáros munkáját és még sok egyebet. Ez azonban nem életbevágóan fontos ezúttal. Ha ugyanis Az éjszaka mélyén 1914 nem „igazi" történelmi regény, akkor nem az kezeskedik elsősorban a fikció igazságáért, a regénybeli történet hihetőségéért, hogy az ott megjelenített valóság megfelel-e vagy sem (többé-kevésbé) annak, ami az illető kor való világában történt. Sok minden egyébként ténylegesen nem felel meg neki, ez azonban nem okoz zavart az írói mondanivaló igaza szempontjából. A kinti (a történelmi) és a benti (a fikcióbeli) valóság eltéréseire később még visszatérek.

S miért nem támaszkodik vajon az író, ha nem is éppen a szóbeli, de legalább az írott memória, a kollektív (kommunikatív) emlékezet tanúságtételeire? Korábban már megtette ezt, a tiszaeszlári vérvádról szóló esszékönyvében például, ahol az események után kilencven évvel (!) is alkalmazta az oral history módszerét, amikor kifaggatta a valamikori történésekről a nemzedéki élmények örököseiként még akkor is vallani képes emlékező- ket. A helyzet azonban ez alkalommal másképp fest. A helyi emlékezet, amely Tiszaeszlár esetében a nagytörténelemmé vált helyi eseményt tartja hosszú időn át életben, kétségkívül tartósabban vitális (egyúttal őrzi kommunikatív jellegét), mint a már eleve nagytörténelemként zajló első világháborús eseménysor, és annak emlékezeti utóélete.

Marad tehát a történeti tudat, melyet döntő mértékben a történetírás formál és teremt; rajta kívül ott van még a tárgyi rekvizitumok és leletek összessége is, amely valószerűen, sőt naturalisztikusan idézi fel a könyörtelenül múló időt. Kitüntetett hely illeti meg az utóbbiak sorában a vizuális jeleket, mint különleges történeti és emlékezeti dokumentumokat. Korunkban a fénykép (majd pedig a film) vált a mnemotechnika egyik leghatásosabb eszközévé, amely azontúl, hogy nagy számban áll rendelkezésünkre, élethűen képes felidézni az elmúltat.

Nem csoda, ha Sándor, az újabb, immár nem kifejezetten történelmi regényeiben, a Követésben és mostani prózájában, oly nagy szerepet szán a fényképeknek azért, hogy általuk (is) rekonstruálhassa a múlt elbeszélt valóságát. A történelmi élmény és tapasztalat feltámasztása - szóbeli közvetítés hiányában - ezúttal tehát részben vagy egészben vizuális jelek révén, vagyis az „utánélés" segítségével történik. Nem merőben idegen eljárás ez a szorosan vett történészi beszédmódtól sem, jóllehet a hivatásszerű történetírás kezdettől, Leopold von Ranke fellépésétől, kizárólag az írott forrásoknak hisz és ez okból egyedül rájuk támaszkodik a múlt kutatása során. Időnként akad azonban egy Jacob Burckhardt, Johan Huizinga, Philippe Ariés vagy Simon Schama, aki - ezzel szemben, vagy e mellett - képekre (is) építi a múlt emberi dolgainak megértését. A mondott történészek meg vannak ugyanis győződve a képi információ kivételesen nagy jelentőségéről. így és ezért jelentheti ki Huizinga, hogy „a történelmi tapasztalat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre". (Utam a históriához. In: Johan Huizinga: Huizinga, a rejtőzködő. Bp., 1999. 79.)

15